Hatházi András: A kabarészínész ürügyén
2016. április 14. csütörtök, 13:50

Tovább hangolódunk április számunk FÓKUSZára, a kabaréra

A színészethez képest mi is csak két dimenzióval rendelkezünk.


Kilencedikes lehettem – talán (nem tudom, emlékeim, ha egyáltalán vannak, megbízhatatlanok) –, amikor alaposan megtanultam az ízeltlábúak című fejezetből a folyami rákot. Felelnem kellett biológiából, közeledett az évharmad vége, és én mindaddig szerencsésen megúsztam ezt a fajta számonkérést. Jelentkeztem, a tanárnő fel is szólított, és azt mondta: a pók.

Nem lehet a folyami rák? – kérdeztem.

Nem.

Rendben. A pók.

A póknak is a folyami rákhoz hasonló lábai vannak, csakhogy ez utóbbinak... – és az egész felelésem valahogy így zajlott. Bármit is szeretett volna megtudni a tanárnő a pókról, én minduntalan visszakanyarodtam a folyami rákhoz. Végül nem buktam meg, és a folyami rákot is teljesen elfeledtem. (Nem is tudom: minek kellett megtanulni?)

Valami ilyesmi történik most is. Megtisztelő felkérést kaptam, hogy írjak a kabarészínészről, és én igent mondtam, mert most is azt hiszem, hogy mindent tudok, miközben folyamatosan ugyanarról beszélek. De már nem is arról van szó, hogy visszakanyarodom ahhoz, mit gondolok a színészetről! Ugyan, dehogy! Ki se mozdulok belőle!

Életemben nem játszottam kabaré előadásban. Egyszer ugyan felléptem valami olyasmiben, ami szilveszteri kabaré gyanánt került színpadra, de nem tudom, hogy az kabaré volt-e, vagy csak mi neveztük annak?

Végeredményben nem is tudom, hogy van-e különbség a kabaré, a dráma, a tragédia, a komédia és a megannyi színházi forma között. Sokszor és sokan mondják is: mindegy, csak jól legyen megcsinálva! (Persze azt már senki sem tudja, hogy mit jelent a jól. Mert a közízlés nem azt honorálja, amit az önmagát magas, igényes művészetként definiáló aktus mutat. És egyébként is: mit jelent az, hogy magas és mit jelent az, hogy alantas? A giccset is ki lehet igényesen dolgozni!)

Az, ahol én most tartok, azt mondatja velem, hogy nincs különbség kabarészínész, drámai színész, tragikus színész, komikus színész és megannyi más színész között. Színész van, akiben egyszerre van jelen a kabaré, a tragédia, a komédia, a dráma, a bohóc – minden és mindenki, aki valamilyen formában saját létezésére tekint. Függetlenül attól, hogy ezt a nyilvánosság előtt teszi-e vagy sem.

Mit kéne tudni egy színésznek ahhoz, hogy kabarészínészként tekintsenek rá? Énekelni? Táncolni? (Akármelyik más zenés előadásban ugyanezt várják el tőle.) Humorosnak lenni? Jól adagolni a poénokat? (Akárcsak egy vígjátékban.) Pontosnak lenni? Fenntartani a ritmust, hogy ne lankadjon a néző figyelmei? (A néző figyelme elvben sosem lankadhat, a színész sosem lehet pontatlan.)

A kabarészínésznek – mint bármelyik színésznek –: jelenléttel kell rendelkeznie. Jelen kell lennie. Ha erre nem képes, akkor csak olyasmit tud gyakorlással elsajátítani, amit bárki megszerezhet.

Kabarészínész az, aki a kabaréban játszik. Aki a kabaréban lép föl. Akit ekként tartanak számon. Akit így skatulyáznak be.

Hofi nem lehetett volna Lear király? Sas József nem lehetett volna Hamlet? Vagy Versinyin? Miért nem? Mert mi nem annak láttuk? Nem annak akartuk látni? Mert ő nem annak tartotta magát? Ő lett kabarészínész vagy mi tettük azzá?

Hernádi Judit mért tud mókázni és megrendíteni? Vagy Benedek Miklós...

De ismét csak az én ízlésemről beszélek. Máséról nem is tudhatnék.

Nincs kabarészínész. Nincs drámai színész. Nincs naiva. Nincs ilyen vagy amolyan alkat.

Ez az egész műfajosdi sántít a színészet esetében. Maga a műfajosdi vészesen biceg! Már elég régóta: múzeum. Csak mintha nem akarnánk észrevenni. Még mindig drámai színészekről beszélünk, tragikus alkatokat látunk, komikus vénákat vélünk felfedezni, naivákat, szubretteket, bonvivánokat keresünk… Az egész felfogásunk a színészetről muzeális! Még mindig úgy tekintünk a színészetre, mint a világtérképre. Elfelejtjük, hogy az, amit mi kilapítva látunk, valójában elliptikus forgástest, állandó mozgásban van, és bárhonnan is tekintsünk rá, a túlsó fele láthatatlan. Még mindig karakterről beszélünk, azonosulásról vagy eltartásról…

A színészethez képest mi is csak két dimenzióval rendelkezünk.

Emberek vannak, akik különféle emberi helyzetekbe kerülnek, és akik az adott helyzetekben jelen vannak vagy sem. Aztán van az embereknek egy másik csoportja, akik az előbbieket nézik, és látják őket valamilyennek, és elhiszik róluk, hogy ők olyanok. Az emberek első csoportja pedig, ha nem figyel oda, elhiszi magáról, hogy ők tényleg olyanok, mint amilyennek az emberek második csoportja látja őket.

És erről terjedelmes elméletet tudnak létrehozni, egy újabb illúziót.

A kabarészínészről kellett volna írnom.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés