Köllő Kata: If I were...

Parental Ctrl, Ecsetgyár, Kolozsvár (2016. február)

Ezért jó tehát a Parental Ctrl, mert érvényes tud lenni minden generáció számára, ha kicsit is tükörbe néz.


Jeleléssel is közvetített „hálaadó” dalocskával indítja a három lány – Sipos Krisztina, Ötvös Kinga és bodoki-halmen kata – a Parental Ctrl című előadást. Állatfejeket jelképező plüss-sapkában éneklik Brian M. Howard The Butterfly Song (If I were a butterfly) című dalát. A gyerekek számára írt, Istent dicsőítő ének a jelelés miatt helyenként nagy derültséget kelt a nézőkben, de hozzájárul ehhez a reakcióhoz a kissé ironikus felhang is. A gyerekdal lényege: ha ilyen-olyan állat lennék – lepke, vörösbegy, halacska, elefánt stb. –, megköszönném, Uram, hogy adtál nekem szárnyat, énekhangot, uszonyt, ormányt stb. Az ismétlődő sor pedig így hangzik: „But I just thank you Father for making me, me” (De köszönöm, Uram, hogy engem olyanná teremtettél, amilyen vagyok). A dal egyfajta keretként is szolgál, a produkció végén ugyanezt éneklik a szereplők, de már egészen más hangnemben.

Erős felütéssel indít tehát az előadás, az érzés azonban, hogy valami jót látunk ismét a kolozsvári Ecsetgyárban [egykori gyárépületben kialakított kortárs kulturális központ – A szerk.] Sinkó Ferenc rendezésében, ezt követően csak körülbelül egy félóra után tér ismét vissza bennem. Addig többnyire unatkozom, kicsit bosszankodom, mindenfélére gondolok közben, például arra, hogy miért csinálja ezt mindegyik munkájában a rendező: mintha csak hosszas elő-készületek után merne belevágni saját mondandójába. Ezt éreztem a Parallel című, Leta Popescuval közösen ugyanitt létrehozott előadásában is, ahol kezdetben hosszasan mutat meg egy alaphelyzetet – mintha nem lenne biztos abban, hogy egy-két perc után is megértjük a szándékát –, és csak ez után indul be a produkció teljes gőzzel.

A koncert-előadásként beharangozott Parental Ctrl tehát csak egy idő után mutatja meg igazi formáját, addig ugyanis egy lassú nekikészülődésféle zajlik. A „lepke-dal” után a lányok hosszas, kamaszos szelfizésbe fognak, aztán telefoncsörgés hallatszik, és mint a hangfoszlányokból kiderül, mindhárman az anyjukkal társalognak, inkább kényszeredetten, mint jókedvűen, majd lassú „átalakuláson” mennek át: levetik a sapkákat, ide-oda ténferegnek a térben, mintha keresnék a helyüket, ráérősen levetkőznek, előkerül három hálózsák, ezeket rendezgetik, végül lefekszenek. A terem hátsó falára kivetített „fejezetcímek” nyomán azt vélem érteni, hogy ezek a cselekvések talán az idő múlását hivatottak érzékeltetni, de ez a húszpercnyi teszetoszaság üresjáratnak vagy inkább „csináltnak” hat.

Az éjszakai félhomályban aztán, mintegy álombeli képként látunk egy körülbelül tizenöt percnyi video-összeállítást, amelyből kezd kibontakozni az előadás fő irányvonala: a lányok sorra elmondják, hogy mi zavarja őket a szüleikkel való kapcsolatukban. A „vallomásokban” több probléma is elhangzik, például hogy a szülők még mindig a kislányt látják bennük, hogy nem kíváncsiak arra, hogy most mit éreznek, mivé váltak, mivel foglalkoznak, vagy nem is akarják elfogadni/tudomásul venni.

Az ezt követő ébredéssel lendül be tulajdonképpen az előadás, a hálózsákból ugyanis túlméretezett férfiruhákba öltözötten bújnak ki a szereplők, majd a zsebekből levélféleségek kerülnek elő, amelyet felváltva olvasnak fel három mikrofon elé állva. Apák és anyák „üzenetei” ezek, vélemények, gondolatok a szülő–gyerek kapcsolatról – vagy leginkább annak hiányáról –, amelyek aztán a továbbiakban uralják a prózai részeket, közben pedig egy-egy dal szakítja meg a felolvasásokat, vallomásokat. Mindhárom lánynak megvan a maga fontos pillanata, mind a zenei, mind pedig a monológszerű részekben. „Father told me”, olvashatjuk az utolsó fejezetcímet (ezekből összesen hat van: 1. if I were; 2. call your mother back now; 3. a room of one’s own; 4. sweet dreams; 5. evening prayer; 6. father told me), és az eddig látottak alapján rádöbbenünk: nem kizárólag az Y generáció problémáiról beszél az előadás, mint ahogyan a beharangozó szövegben olvashattuk: „A Parental Ctrl [...] az Y generáció szüleikkel való viszonyának bonyolult és érzékeny témáját járja körül, érintve a rájuk jellemző virtuálfüggőséget és valóságból való menekülést, elénk tárva a generációk közti kötődések és szakadások elkerülhetetlenségét.” Mi is ugyanígy éreztünk annak idején saját szüleinkkel kapcsolatban, és valószínűleg valamikor ők is a sajátjaikkal, leszámítva természetesen a virtuálfüggőséget és a valóságból való menekülést, mert ez utóbbit például maximum a könyveken, esetleg a filmeken keresztül élhettük meg.

Ezért jó tehát a Parental Ctrl, mert érvényes tud lenni minden generáció számára, ha kicsit is tükörbe néz. Az érdem pedig mindenkié, aki részt vett az előadás létrehozásában, hiszen végeredményben közös munka volt, egyaránt kivette a részét belőle a rendező, Sinkó Ferenc, Adorjáni Panna dramaturg, aki „egybeszőtte” az alkotók által írt vagy a különböző gyakorlatokon megadott témára improvizált szövegeket, és a három szereplő, Sipos Krisztina, Ötvös Kinga és bodoki-halmen kata. Ez utóbbi külön érdeme a produkció zenei szövete, és mint egy tévéinterjúból kiderül, ő írta meg a zenei alapot, erre improvizáltak, alakítgatták a dalokat, és Adorjáni Pannával közösen írták meg a zeneszámok szövegeit, amelyek angolul hangzanak el. A több mint egyórás előadás valójában akkor kezd igazán hatni, amikor beindul a „koncert-rész”, ettől kezdve nyeri vissza kezdeti erejét, érvényességét.

Sinkó Ferenc rendezései – a 2013-ban létrehozott Parallel és a november elején bemutatott Parental Ctrl – a szereplők által megélt történetekből, élethelyzetekből indulnak ki, hogy aztán ezektől többé-kevésbé elrugaszkodva kialakuljon az előadások sajátos világa, amely őszintén szól a generációs problémákról, az elfogadásról és a tagadásról, a testről vagy éppen a szexuális identitásról. Különlegességük pedig a megközelítésben áll. Színház, mozgás, zene és videó egyenértékű ötvöződéséből jönnek létre, akárcsak Sinkónak a Kolozsvári Állami Magyar Színházban rendezett, #hattyúdal című, Csehov nyomán létrehozott alkotásában, amely az öregedéssel foglalkozik. Ez a friss szemlélet, nyelvezet is hozzájárul ahhoz, hogy ezek a produkciók sikert aratnak a (főleg fiatal) közönség körében.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés