Szoboszlai Annamária: Valahogy másként?

Szegedi Kortárs Balett: Árnyak és vágyak / Moderato Cantabile / Catulli Carmina; Győri Balett: Uneven (kizökkent) / A terem (2016. február)

Csakhogy ezek a darabok – más-más okból és mértékben – célt tévesztenek...


Mitől lesz egy balettest népszerű? Attól, hogy azt adja, amit a közönség (el)vár tőle: remek táncosokat, bravúrt, ismert zeneműveket és szórakoztatást. Hogyan tarthatja fenn egy balettegyüttes az érdeklődést maga iránt? Ha szerepel a tévében/rádióban, ha sokat játszik külföldön is, s ha olykor szerepeltet egy-egy jó nevű alkotót, vendégművészt. Milyen lépéseket tesz egy gondos igazgató, illetve művészeti vezető? Azon fáradozik, hogy megértse a kort, amelyben él, miközben ügyel a művészi kifejezés és a nézőszolgálat kényes egyensúlyára.

A Szegedi Kortárs Balett és a Győri Balett budapesti vendégszereplése a fenti kérdések fényében csak részben kelt megnyugvást, legfőképpen ami a néző szolgálatát s a kor megértését illeti. A Szegedi Kortárs Balettnél Juronics Tamás koreográfiája, a Catulli Carmina, a Győri Balettnél pedig a Kiss János igazgató által frissen kinevezett művészeti vezető, Velekei László A terem című egyfelvonásosa lett volna hivatott jókedvvel, vidámsággal tölteni el a nézőt az egyes estek végén. Csakhogy ezek a darabok – más-más okból és mértékben – célt tévesztenek. Az ilyenkor szokásos nevetés és jókedv ugyan nem marad el, annak ellenére sem, hogy a kritikus fanyalog, és nem érti, miként nyerhet új értelmet a provokáció fogalma, hogyan kapcsolódhat össze ezúttal az ízléssel. Igen, a Catulli Carmina, Juronics groteszknek szánt megtermékenyítésrítusa oly kevéssé pikáns, frivol, oly igen híján van a szellemesség bárminemű formájának (mutatkozzon az díszletben, jelmezben, dramaturgiában vagy akár – ha már táncszínházról beszélünk – a mozgásban, a koreográfiában), hogy felér egy ízlés-provokációval. A verseket szerző Catullus s a versekre a zenei humort sem nélkülöző oratóriumot író Orff nevében ugyan nem nyilatkozhatok, de kétlem, hogy a szerelmi drámák és vallomások új színekkel gazdagodhatnának csupán azáltal, hogy táncosok tátogják alá a hangszóróból felcsendülő melódiát [a darabot korábban énekesekkel, kórussal és élő zenekari kísérettel is játszották – A szerk.]. A Catulli Carmina táncmű megítélésén sajnos az sem változtat, ha figyelembe vesszük a Juronics Tamás ajánlotta mikrokozmikus értelmezési lehetőséget, vagyis hogy sejtszintű történéseket látunk revü kivitelben, megszemélyesített ondókat és petesejteket. Ezek után nincs mit tenni, mint megemlékezni a táncosok színészi teljesítményéről, akik a csekély kihívást jelentő mozgásképletek és a különös ondó/petesejt-lét ellenére is beletesznek apait-anyait a párválasztási – vagy ha úgy tetszik, megtermékenyítési – őrületbe.

Színészi játék terén hasonlóan elismerést érdemlő A terem, a Győri Balett társulatának előadása, de míg az alapszituáció – egy kór(boncnoki?)terem, egy épp felcédulázódó hulla, majd a holtak lelkeinek tánca – „szellemes”, s a zenei repertoár szintén fölér egy szellem-idézéssel (hatvanas–nyolcvanas évek népszerű slágerei), az előadás jócskán elbírt volna több s legfőképp kidolgozottabb geget, poént vagy leginkább egy szigorú dramaturgot. A nézőt ugyan magával ragadja – többek közt – Nina Simone, de hogy miért épp az ikonikus fekete énekesnő hangja csendül fel felvételről (ha jól emlékszem, kétszer is), arra nincs válasz, maximum annyi, hogy ez a dalszöveg – akárcsak a többi felcsendülő nóta – jobb híján narrálja a színpadi történéseket. Persze anélkül, hogy segítené a kontextus tisztázását. Velekei valószínűleg olyan alapvető kérdéseket nem vet föl önmaga számára, mint hogy miért is érdekli őt a testből kiszálló lélek (azon túl, hogy a zombi-témához való közelítés népszerű). Vagy hogy kik ezek a megholtak? Mi okozta a halálukat? Miért kerültek egy terembe? Mi fűzi össze őket? Az eredmény: a szórakoztató balett/táncszínház világában sajnos nem épp ritkaságszámba menő hullakönnyed felszínesség.

Mi a helyzet az elvont jellegű darabokkal? A Szegedi Kortárs Balett – nem először – Zachár Lóránd vendégkoreográfussal dolgozott együtt. Az Árnyak és vágyak címet viselő, a newtoni természetfilozófiából inspirálódó darabot a Kosztándi Vonósnégyes Ravel F-dúr vonósnégyesével kíséri. Az élő hang csodája, hogy a felvételről megszólalóval ellentétben személyesebbnek, közvetlenebbnek mutatja a mozgást, egyívásúnak a zenét a tánccal. Nincs ez másként Zachár koreográfiájában sem, bár hozzá kell tenni, hogy ez a tánc egyáltalán nem törekszik a közvetlenségre. Mindvégig fenntart egyfajta, az impresszionisztikus zenében sem oldódó távolságot. A természettudományos kiindulási alap lerí a darabról. Zachár ugyan nem nyomja rá egészen a koreográfiára a tehetetlenség törvényének emberi sorsra, életre vonatkoztatott tételét, de nem is sikerül felszabadítania magát saját vállalása alól. Mintha valami láthatatlan, örömtelen ideának akarna megfelelni, amikor a mennyezetről belógatott vállfák mintázata alatt tömeggé rendezi fekete kabátos táncosait, majd extrém mód nyúlós fekete-fehér pólókat, végül fekete s fehér dresszt ad rájuk. Inkább polarizálódás, szétválasztódás jelenik meg ezekben a képekben, ebben a modern hangvételű táncban, semmint tehetetlenségükben vergődő árnyak meg vágyak. A nyúlós pólók egyébként nyúlnak, de nem eléggé. A látványképzőnek sem utolsó jelmezzel ügyködő táncosok olybá tetszenek, mintha eggyel kisebb dresszt kaptak volna fellépés előtt, s most küzdenének a mozdulatért.

Az Árnyak és vágyak letisztult, bravúros győri „párja” az Uneven (Kizökkent), mely kellemes meglepetés a társulat táncosaitól. A vendégkoreográfus Cayetano Soto egyértelműen fogalmaz a tánc nyelvén, mindazonáltal nem zárja keretek közé a nézőt. Jobb hátul felcsippentett táncszőnyege egyszerre hat piramisként, s idézi az ember talpa alól kisikló talajt. A rendkívül zárt, vibráló világban a táncosnők mint egy finom, precíz óramű alkatrészei partnereik irányítása alatt változtatják lábuk, karjuk pozícióját, dőlnek ki tengelyükből. A partnerelésre erősen építő, a neoklasszikus balett világát idéző munka kortárs hangvétellel keveredik. A hirtelen, pengeéles mozdulatok erős atmoszférateremtő erővel bírnak, s ez az atmoszféra a darab fő erőssége, valamint hogy a technikás táncosok bizonyítják testük feletti tökéletes uralmukat.

Érzékeny, érzelmes, minden pillanatában átgondolt, dramaturgiailag is szépen felépített darab a Marguerite Duras azonos című regényéből merítő Moderato Cantabile, Enrico Morelli alkotása. A Szegedi Kortárs Balett vendégkoreográfusa az emberi érzelmek természetrajzát, sorsalakító szerepüket emelte műve erőterébe, s nyert gazdag, termékeny alapot. Igaz, nem newtonit, hanem szimplán csak olyat, melyen pontos, érzékeny mozgáskombinációk, a jellemet kirajzoló jelenetek születhetnek, s melyen egy látványos mozgó díszletelem segítségével megteremthető a színpadon a szabadságot, a lehetőséget, illetve a bezáródás, elrendeltség kettősségét megjelenítő tér. Azt gondolom, a néző mindenkor hálás a Moderato Cantabiléhez hasonló érzékeny, de nem érzelgős, feszes, sötétre hangolt, de csöppet sem komor, elegánsan letisztult táncszínházért, ami nem utolsósorban elvont ideák citálása helyett ténylegesen a mindenkori emberről szól.

Nem a kritikus hivatott megmondani, merre kellene fejlődnie egy balettegyüttesnek, miként kellene gondolkodnia a korról, társadalomról, művészetről. Legfeljebb annyit jegyezhet meg, hogy olyan Európában élünk ma, ahol a kérdező művészet mellett válaszolóra is szükség lenne. A balett nagy ritkán bíbelődik ilyesmivel. Talán igaza van Zachár Lórándnak, s a balettet is a tehetetlenség tartja mozgásban... Én inkább azt remélem, hogy a gondolkodni és érezni egyaránt képes művészek.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés