Stuber Andrea: Káderrendszer

Moliėre: Tartuffe - Tatabányai Jászai Mari Színház (2016. február)

Így aztán mégis elbukik Tartuffe, a szemforgatonc. Vagyis persze nem.


Amikor nagy klasszikus művet tűz műsorra egy vidéki színház, kétféle nézővel számolhat. Olyannal, aki – dacára akár a kötelező olvasmány titulusnak is ‒ nem ismeri és nem látta még a darabot, és olyannal, aki már igen. (Budapesten is így van ez, de ott alkalmasint mások az arányok.) A tatabányai Jászai Mari Színház esetében nyilván inkább az előbbiek várhatóak – bár 1998-ban a helyi növendékekkel színre vitte itt a művet Móka János drámapedagógus –, ám az utóbbiaknak is bízvást lehetnek izgulatos várakozásaik. Hiszen a Tartuffe az a színdarab, amely slusszpoént ígér. A molière-i befejezés a kegyes királyi megbocsátó üzenettel annyira meseszerű, hogy magát komolyan vevő előadás végén nemigen hitelesíthető. A deus ex machina már régestelen régen idézőjelbe tette önmagát. Ezért a Tartuffe utolsó jelenetei mindenképpen rendezői értelmezést és annak megfelelő interpretációt kívánnak. Helyet adnak-e egyáltalán az utolsó felvonásnak a színrevivők? Kinek bocsát meg az uralkodó és kinek nem? Tartuffe-öt minősíthetjük bukott embernek, vagy Orgont, vagy esetleg a királyt? (Netán a rendezőt?) Vagy ha egyértelmű válaszokat nem is kapunk, legalább kérdésekkel megyünk-e haza a színházból?

Amennyiben nem a vége felől közelítünk a tatabányai színház Tartuffe-jéhez, hanem az elejétől, akkor is jó nekünk. Szikszai Rémusz rendezése a stúdióterembe vitte a színdarabot, vagyis hozta inkább, közel hozzánk. A tér fekete, s a nem számottevő mennyiségű tárgy, ami látható, mind erős jelentésre tesz szert előbb vagy utóbb. Varga Járó Ilona díszletének közepén egy fémemelvény áll, amelyhez gurulós lépcsőfeljárat illeszthető. A magasság főként akkor játszik, ha fensőbbséget kell éreznünk, például amikor Pernelle asszony leteremti a családot. Orgon háza népe meg is előlegezi a „hegyi beszédet” oly módon, hogy az asszony portréját hasznosítva előre eljátsszák. Ugyanakkor Bajcsay Mária Pernelle-néje olyan tiszteletre méltóan puritán, szigorú és tekintélyes személyiségnek hat, hogy meg is szeppenünk tőle, valamint felismerjük: őt csapta be Tartuffe csak igazán. Pernelle-né tiszta bizalommal csüggött (a távolból) ezen az emberen. Neki személyes tapasztalatai nemigen lehettek vele, így könnyebben bedőlt Tartuffe propagandájának és kommunikációs fogásainak. (Ráadásul az álszent szélhámos pont olyasmiket hirdet, amiket Pernelle-né hallani szeret.) Orgon családja azonban kétségkívül egyetlen pillanatig sem hitte őszintének vendégük hit- és ügybuzgalmát. Crespo Rodrigo feketébe öltözött, nyakas, kisfiússágot és férfiasságot egyaránt tartalmazó címszereplője nem látszik a tartüfféria tipikus képviselőjének: templomokban sápadozó, imákba révedő vallásfannak. Hogy Orgon mindent Tartuffe-re tett fel, abban van valami nem természetes. Talán életközépi krízis. Talán öntudatlan homoerotikus vonzalom. Talán megfogalmazatlan lázadás az övéi ellen. Megyeri Zoltán Orgonja esetében arról lehet szó, hogy ez a nagyon jól fésült, kifogástalanul összeszedett korosodó férfi szeretné magáról levetni a felelősséget. Nem akar a családja fője lenni. Szívesebben menne könnyelműen, szelesen és lelkesen valaki más után. Esetleg ezért nézi csillogó szemmel ezt az uralkodó típusú, alakoskodó, célirányos férfit, akit Crespo Rodrigo dinamikusan játszik el.

De nagyon elszaladtam az előadás legelejétől, amikor még csak szemléljük Orgon otthonát. Van egy díszes falikút, amely szenteltvíztartónak is elmegy. Bal oldalon a falon családi portrék láthatók, köztük gyászszalaggal Orgon édesapja, akit most van szerencsém először látni. (Emlékeztet Ernest Hemingwayre.) A képekkel ékesített falrész halványan oltár benyomását kelti, s később ki is bontakozik e minőségében a díszletelem. A fémállvány alatt egy akvárium áll, sárga hal úszik benne, az üveg mögött pedig felbukkan olykor egy-egy szereplő. Tartuffe például, mint afféle luciferi (fényt hozó) alak, kis mécseseket helyez el az akvárium tetején minden felvonásvégkor.

Csupán néhány bőr babzsák képezi a ház bútorzatát, ezeket rendezgeti el Danis Lídia szépséges, talpraesett Dorine-ja, aki szerelmes gyengédséggel nézi Kardos Róbert Cléante-ját, s vagány szemtelenséggel provokálja Tartuffe-öt. Van még egy gurulós faláda, amelyet Orgon hoz haza kétnapos kiküldetéséből. Jellemző Szikszai Rémusz működésére – kitűnő arányérzékkel oszt, jelöl ki és tartogat fontos pillanatokat –, hogy ez a láda sokáig csak úgy láb alatt van, senki nem néz bele, nem érdeklődik a tartalma iránt. (Pontosabban egyszer Orgonunk előkap belőle egy rémes, már-már burkaszerű, hosszú fátylas kalapot, és evvel kívánja megörvendeztetni a Tartuffe-höz kényszerítendő lányát. Pilnay Sára Mariane-ja úgy forog ebben a fogság-kalapban, mint egy csapdában vergődő állat.) Amikor már mindenre gondolok a láda kapcsán – arra is, hogy koporsóvá lesz az –, akkor előkerül belőle egy Krisztus-figura, a keresztrefeszítettség pózában. Orgon és Tartuffe bájos buzgalommal szögelik-csavarozzák fel a falra.

Orgon háza népe nem látszik különösebben léhának, erkölcstelennek. Lazán, természetesen, egészséges önzéssel élnék hétköznapjaikat. Elegáns, világos ruhákat hordanak könnyed fesztelenséggel, és gyanútlanul ordítoznak vagy röhögik ki Tartuffe-öt. (Az Elmirát játszó Major Melinda blúzának csipkebetétje gyönyörűen megfelel a haja színének. Kiss Julcsi tervezte a szemnek jóleső, pasztellbe tartó jelmezeket.) Óvatlanságuk – beleértve a hebrencs Damis, Dévai Balázs leleplező hevületét is – abból ered, hogy képtelenek elképzelni: ilyen ordító hazugságoknak és nyilvánvaló gazemberségnek bárki hitelt adhat. Elnézően tudomásul veszik, hogy a könyvespolcokon szép összhangban csupa egyforma Biblia áll. (88 darab – amint azt Végh Péter korrekt végrehajtója majd összeszámolja.) Ha Biblia, hát Biblia – gondolhatják. Arra mindenképpen jó, hogy Elmira az egyik mögé elrejthessen kis üvegben némi szíverősítőt magának. Szüksége lesz rá.

A nagyjelenet úgy zajlik, hogy miután a gurulós ládából Jézus már kiszállt, Orgon bújik bele, kihallgatni a molière-i egérfogó-jelenetet. (Mondtam, hogy koporsó – ha úgy tetszik, az.) Addig kuksol odabent Megyeri Zoltán Orgonja, hogy Major Melinda szépen elzilálódó Elmirája már majdnem a végső vereségnél jár, amikor férje előbújik. Így aztán mégis elbukik Tartuffe, a szemforgatonc. Vagyis persze nem. Hiszen csak most áll elő a farbával, a kicsalt vagyon és az Orgont kompromittáló dokumentumok birtoklásával. Jogállam az jogállam – mondja ellentmondást nem tűrően Tartuffe, a geci. (Parti Nagy Lajos 2006-os fordítása e találó kifejezést adta Orgon szájába.)

A befejezés egy összetett, gazdag jelenetben pontosan körbemutat a végkifejleten. A király Orgonnak is, Tartuffe-nek is megbocsát, és maga alá rendeli őket. A kézben tartható, zsarolható káderek minden uralkodónak jól jönnek. Orgon háznépe az akvárium mögött hangtalanul tátog, mint a halak. Nem hallható, mi a véleményük. Schruff Milán jóérzésű Valérja döbbenten bámul a nézőtéri ajtóból, amelyet röviddel ezelőtt exponált a rendezés: itt próbált volna Orgon elmenekülni Tartuffe fenyegető visszatérése elől. Valér nézi az elnémult szereplőket, majd feltépi az ajtót és távozik. A házból, a városból, az országból, feltehetőleg. Nem marad itt belőle semmi, legfeljebb munka-erő-piaci statisztikai adat.

A falon függő, ember nagyságú Krisztus lefelé néz, nem látszik a tekintete. Nem tudni, milyen arcot vág ehhez az eleven, jól működő tragikomédiához. A karjait azonban úgy tartja, mintha nem is megfeszítették volna, hanem a tanácstalanságtól tárná szét: nincs mit tenni veletek.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés