Adorjáni Panna: Valaki helyett beszélni

Négy dráma a ruandai, boszniai, kambodzsai és örmény népirtásról (2016. február)

...soha nem lehet egyértelmű, hogy ki beszéljen az áldozatok és/vagy túlélők nevében vagy őérettük.


A Theatre of Genocide (A népirtás színháza) című kötet a közelmúltban történt népirtásokat dolgozza fel négy drámában. Robert Skloot szerkesztői bevezetőjében leszögezi, hogy a népirtás művészeti értelmezése egyrészt az ilyen típusú tömegmészárlások gyakori ismétlődése miatt szükséges, másrészt – éppen emiatt – az öldöklés szenvedélyes elutasítása és az ilyen bűncselekmények megelőzésének igénye teszi egyre sürgetőbbé. A kötet kiindulópontja, hogy a holokauszt után megfogalmazódó „Soha többet!” retorikáját ma már inkább a „Bármi, bárhol, bármikor megtörténhet!” elve váltja fel. Vagyis nem hihetünk naivan abban, hogy létezhet olyan borzalom, amely egyszer és mindenkorra véget vetne a genocídiumok ismétlődésének: a kegyetlenség különböző formái az emberi civilizáció visszatérő és ismerős történeti-kulturális jegyei maradnak.

A népirtás különlegesen hátborzongatónak számít az emberi bűntettek sorában, hiszen ideológiai alapú, és valamely arctalannak tételezett közösség ellen irányul. Pontosan ez az arctalanság képezi a borzalom értelmezésének legnagyobb akadályát is – a gyilkosság a tett sajátos struktúrája miatt egyszerre expanzív és önmagát megsemmisítő, hiszen képtelenség valakit kétszáz- vagy akár több ezer ember haláláért egyénenként valóságosan felelősségre vonni, és úgy tűnik, hogy minél magasabb az áldozatok száma, annál kevésbé értelmezhető a tett tényleges „értéke”. A ruandai népirtást feldolgozó Maria Kizito című dráma egyik lábjegyzetében a szerző, Erik Ehn megemlíti Aline novícia esetét, akinek a kolostor főnökasszonya, Gertrude a milícia és a nővérek tanácsai ellenére nem engedi meg, hogy apáca-fejfedőt viseljen a Ngomába vezető úton, amely valamelyes védelmet nyújtott volna a számára. Aline-t meggyilkolják, a bűnvádi eljárás során ügyét egy róla készült fotóval zárják le, a vád pedig megállapítja, hogy „az egymilliót nem, az egyet vagyunk képesek megérteni”. Az áldozatok irdatlan számához képest bizarr módon kevésnek tűnik négy, de egyáltalán akárhány dráma, ahogyan az ún. tettesek felkutatása és elítélése sem tekinthető „méretarányosnak”, de még megfelelőnek sem.

A kötet ennek a tulajdonképpeni lehetetlen vállalkozásnak a tudatában kíséreli meg, hogy mégis valamilyen értelmet társítson ezekhez a tragédiákhoz. A kiválasztott négy dráma személyes történetek, kiragadható részletek és vállaltan szubjektív és tökéletlen nézőpontok felmutatásával próbál közelíteni a taglalt eseményekhez. Ehhez mérten mindegyik drámához jár történelmi gyorstalpaló és egyéb szükséges magyarázatok, de még így is hatalmas kihívás olvasni és kontextusba helyezni őket. A szövegeket alapos kutatómunka előzi meg, de ezek a darabok mégsem dokumentarista művek, hanem inkább valós történések feldolgozása, egyéni történetek inspirálta fikció, vagy – Catherine Filloux, a Silence of God (Isten csendje) szerzője szavaival élve – „kitalált szereplők belehelyezése egy tényeken alapuló történetbe”.

A könyv első darabja Lorne Shirinian az örmény népirtást feldolgozó, Exile in the Cradle (Száműzés a bölcsőbe) című drámája, amely több generáción keresztül mutatja be egy család viszonyulását ehhez a sebekkel terhes múlthoz. A történet első láncszeme a huszonöt éves költő, Pierre Srabian, akit forradalmi versei és publikációi miatt szemelt ki az ifjútörök mozgalom vezette kormány belügyminisztériuma, hogy aztán fel-ültessék egy halálvonatra, amelyről Pierre-nek egyedüli túlélőként sikerült az egyik állomáson kiszabadulnia. A költő később Kanadába emigrált, Armig nevű lánya ugyancsak költő lett, neki két lánya született, az örmény identitását igencsak őrző Liz és a szobrászattal foglalkozó, de magát kanadainak valló Helen. A darab utolsó jelenetében, amely egyébként szentestén játszódik, megjelenik Yerchang is, Liz újszülött gyermeke – akinek a születéséhez a szülők örömén túl családi feszültség, boldogtalanság és magány is társul. A népirtással vagy egyáltalán az örmény származással való foglalkozás egyáltalán nem egyértelmű választása ezeknek a szereplőknek – Shirinian szövegének egyik legizgalmasabb aspektusa, hogy rendkívüli érzékenységgel ad hangot az örmény mészárlásról álmodó, gyötrődő Armignak, a származásához romantikusan ragaszkodó Liznek és az örmény hagyatékot már-már erőszakosan elutasító Helennek is. Az Exile in the Cradle családi dráma is, ahol a személyes konfliktusok és magányos problémák a maguk egyszerűségében és hétköznapiságában jelennek meg: Armig például megcsalja halálos beteg férjét, majd elkésik annak temetéséről, máskor csípős megjegyzéseket tesz a régi szerető új és fiatalabb barátnőjére, ugyanakkor bonyolult vitába bocsátkozik egy barátnőjével az örménység fontosságáról, szelíden békíti a lányait, és fájdalmas hangulatú, lírai verseket ír, amelyeket a mészárlás rémképei ihletnek.

Hasonlóan emberközeli Catherine Filloux Silence of God című drámája, amelyben az újságíró Sarah Holtzmann közel húsz évvel a történések után készít interjút a kambodzsai népirtásért felelős Vörös Khmer vezérével, Pol Pottal, majd cikkében felfedi, hogy az Egyesült Államok annak elfogatását és letartóztatását tervezi. Az újságíró izgalmas, veszélyektől sem teljesen mentes harca a politikusokkal és egyéb érintett diplomatákkal szikár gerince a drámának, amelyet ellenpontoz Sarah gyengéd szerelme a Kambodzsából származó költő, Heng Chhay iránt. A férfi megtanítja khmerül, fűti Sarah-ban a vágyat, hogy feltárja a mészárlással kapcsolatos elhallgatott tényeket, majd – miután megtudja, hogy bátyja Pol Pot egyik bizalmasának és bűntársának, az ún. Hármas számú testvérnek dolgozik – megöli magát. A Silence of God gyors ritmusú és kemény szöveg, amely ugyanakkor érzéki és bensőséges is. A villanásszerű jelenetezés és a sajátos szerelmi szál kissé filmes hatást kelt, de az érzelmi telítettséget Filloux jó érzékkel adagolja, és így a darab nem válik sem melodramatikussá, és felületesnek sem hat.

A harmadik szövegben Kitty Felde a bosnyák népirtást dolgozza fel: az A Patch of Earth (Egy tapasz föld) a huszonnégy éves Dražen Erdemović közlegény történetét mondja el, aki részt vesz a srebrenicai mészárlásban, amely során több ezer bosnyák muszlim civilt gyilkoltak meg. Erdemović volt az első, akit a Nemzetközi Törvényszék jugoszláviai eseményekkel foglalkozó szervén háborús bűnökért elítéltek. A drámában is megjelenített bírósági epizódok pontos idézetei a tárgyalásnak, míg az ismert eset köré költött személyes történet a szerző által felépített fikció. Eszerint Dražen egy újszülött gyermek édesapjaként dönti el, hogy meg szeretné egy újságíróval osztani srebrenicai emlékeit. Bűntársai halállal fenyegetik, sőt, súlyosan megsebesítik a kocsmában, amikor megsejtik, hogy Dražen beszélni szeretne a történtekről, felesége pedig nem tudja sem elhinni, sem megérteni a történéseket, ezért elhagyja, sőt, akkor sem látogatja meg, amikor már börtönben van. Az A Patch of Earth egyik legizgalmasabb aspektusát az képezi, ahogyan Felde a bosnyák népirtáson keresztül minden egyén lehetséges felelősségére rákérdez. Dražen egyrészt az emberi gyávaság vagy gerinctelenség megtestesítője is lehetne, aki bár felismeri, hogy a mészárlás az ő részvétele nélkül is bekövetkezik, a kritikus pillanatban a saját életét választja és öl, ahelyett, hogy a parancsnoka tanácsa szerint ő is beállna a legyilkolandók sorába. Másrészt Dražen döntése teljesen emberi, ahogyan a bíróságon tett vallomása is az – mind a gyávaságát, mind pedig azt, ahogyan a saját bűnösségéről gondolkodik, az őrlődését és szenvedését a tett elkövetése után teljességgel átélhetjük és megérthetjük. Alakja által rendkívül közel kerülünk a mészárláshoz, mintha valóban bárkiből lehetne vagy lehetett volna Dražen.

A kötet utolsó darabja a ruandai népirtást taglaló Maria Kizito. Erik Ehn drámája a négy közül a legköltőibb és egyben legkegyetlenebb hangvételű: a szerző bevezetőjében leszögezi, hogy nem célja megmagyarázni a népirtás okát, és sem megoldani, sem ítélni nem akar, ehelyett betekintést enged a tettes belső létezésébe. A dráma központi alakja Maria bencés nővér, akit egy másik nővérrel, Gertrude-dal együtt közel hétezer menekült haláláért ítéltek el, akik a mészárlások során az ő kolostorukban kerestek, de nem kaptak menedéket. A Maria Kizito az imaórák liturgiája szerint szerveződik, ahol a gyilkosság és a bűn, a feloldozás és az elmenekülés mind a vallás keretei közt értelmeződik, ahol az ima egyszerre átok, és ahol a nővérek mindennapi zsolozsmái szétválaszthatatlanul egybefolynak a mészárlás részleteivel. Ehn szövege egyszerre kemény és költői, benne a bibliai idézetek, imarészletek és a tulajdonképpeni történések leírása furcsa kórusművé áll össze. Az eredmény egy felkavaró és hideg textus, amely mentes mindenféle empátiától, és amely nem is engedi megérteni a történteket – hiszen ami történt, az érthetetlen.

Bár Ehn műve különösen kíméletlen, sem a Maria Kizito, sem pedig a többi dráma szövege nem ír elő erőszakos tetteket, holott a feldolgozott témák felkínálják ennek lehetőségét. Ez tulajdonképpen a kötet egyik legfontosabb erénye: nem próbál megmutatni vagy elborzasztani, hanem a nyugtalanító hatást minden esetben inkább a szöveg milyenségével és egyéb műfaji döntésekkel éri el (például azzal, hogy ugyanaz a színész játssza el a kambodzsai költőt és Pol Potot). A másik fontos jellemzője ezeknek a szövegeknek a perspektívák kiválasztása: minden történetet egy sajátos személyes szemszögből mutatnak meg, vagyis egyértelművé válik a kívülállás vagy érintettség. Míg az örmény származású Lorne Shirinian drámája heves és zilált, addig Catherine Filloux-nál az amerikai újságíró személye miatt sokkal nagyobb a távolság a főhős és a valós történések, vagyis a szerző és a téma között. A Maria Kizito a bírósági tárgyalásra ellátogató Teresa nővér szemszögéből íródik, míg Dražen drámája univerzálisan szól az emberi gyarlóságról. Ezek a szövegek tehát legalább annyira amerikaiak vagy kanadaiak, mint amennyire az egyes érintett kultúrákhoz kapcsolódnak, de a két tér viszonya nem annyira hierarchikus, mint inkább bonyolult. A költőnek például nem tetszik az, ahogy Sarah Kambodzsáról ír, és szelíden vitatkozva megpróbálja elmagyarázni neki, mi a baja azzal a mondattal, hogy Kambodzsát „belengi a félelem szaga”. Az ellentmondásosság tehát már a szövegekben is tematizálódik, hiszen soha nem lehet egyértelmű, hogy ki beszéljen az áldozatok és/vagy túlélők nevében vagy őérettük. A „népirtás drámái” tehát valahogy mindig csak a népirtás „környékét” járják be, de nem azért, mert nem sikerül elég közel férkőzniük az adott történésekhez, hanem mert nem lehet, és mert felelőtlenség volna „csak úgy”, valakik nevében vagy valakik helyett megszólalni.

Robert Skloot: The Theatre of Genocide. Four Plays about Mass Murder in Rwanda, Bosnia, Cambodia and Armenia. Madison, University of Wisconsin Press, 2008.

 

A FÓKUSZBAN: NÉPÍRTÁS további cikkei

Thomas Irmer: Játék egy bestsellerrel
Rimini Protokoll: Mein Kampf

Fuchs Lívia: Az élet diadala
Tünet Együttes: Sóvirág
Kommentár: György Péter, Herczog Noémi

Turi Timea: A stílus maga
Szép Ernô: Emberszag

Tompa Andrea: A könnyű gonosz
Milo Rau: Gyűlöletrádió

Goda Móni: Az elhibázott feketén-fehéren
William Kentridge / Handspring Puppet Company: Übü és az Igazság Bizottság


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés