Tompa Andrea: A könnyű gonosz

Milo Rau: Gyűlöletrádió (2016. február)

Raut nem az egyszeri, időben-térben már távoli történet megidézése érdekli, hanem a gyűlöletkeltés mechanizmusa, eszköztára és mindebben a média szerepe.


A Hate Radio (Gyűlöletrádió) című előadás a Politikai Gyilkosságok Nemzetközi Intézetének produkciója. Meglepő név ez egy kortárs művészeti produkciós háznak. Alapítója és az előadás rendezője Milo Rau (1977), aki 2007-ben hozta létre az intézményt zürichi s kölni helyszínekkel. Milo Rau, a mai német nyelvű politikai színház egyik legnagyszerűbb, szemléletében és eszközeiben egyaránt radikális alkotója szociológiát és német irodalmat tanult, újságíróként indult. Művei kimerítő történeti-társadalmi kutatásokon alapulnak, e nagyszabású kutatások nélkül nem is jöhetnének létre azok a sokrétű multimédiás projektek, amelyek mozgástere sosem szűken a színház, feladata a széles körű társadalomterápia, emlékezés és emlékeztetés; művészeti projektjei révén sokféle eszköz – publikációk, kiállítások, rendezvények, dokumentumfilmek – használatával igyekszik társadalmi párbeszédet és tudatosságot generálni.

Rau gyakran él az újrajátszás (re-enactment) eszközével: egy már megtörtént esemény újbóli színrevitelével. Az újrajátszás (bár a magyar szó tartalmazza a „játék” színházi elemét) többnyire a kortárs performanszművészet, képzőművészet területén működik, az előadó-művészet kevésbé fogadja be (az ókorban a sikeres csaták újrajátszását szcenírozták az uralkodók a maguk győzelmi ünnepére, innen ered a másodlagos színrevitel hagyománya). Az újrajátszás nem pusztán valaminek a dokumentum alapú megismétlése, hanem tárgyának eszmei sűrűségű, bonyolultságú feltárása és gyakran újrakontextualizálása. Milo Rau projektjeinek „célja” bizonyos eszmék, ideológiák, politikai eszközök tesztelése, próbája, általa a tudatosság növelése. A Moszkvai perek című dokumentumfilmet bizonyos, művészeti vonatkozású politikai perek alapján játsszák el újra, valódi, a perben is részt vevő, illetve ideológiailag implikált szereplőkkel. Rau újrajátssza a Ceauşescu házaspár utolsó napjait, kongói pereket stb. is.

Vannak olyan újságírók, akik elmennek egy sajtótájékoztatóra, aztán leírják az ott hallottakat. És vannak újságírók, aki valami mélyebb igazság után kutatnak. Ugyanez érvényes a színházra is”, mondja Rau. Hogy miért nem filmes eszközöket használ, hanem inkább színházban gondolkodik, arra az a válasza, hogy a német filmipar halott, míg a színház sokkal hatékonyabb és prosperálóbb. „A színháznak olyan tapasztalatnak kell lennie, ami megváltoztat”, teszi hozzá.

A 2011-ben készült Gyűlöletrádió nagyszabású színházi előadás, amely a ruandai népirtás egy – nem is olyan kicsi, meghatározó – momentumát vizsgálja: kiindulópontja és záróköve a hírhedt helyi RTLM (Télévision Libre des Mille Collines) nevű magán-, bár állami pénzekből is fenntartott rádió gyűlöletkeltő műsorai. Az 1993 májusától 1994 júliusáig működött, kizárólag hutuk által szerkesztett RTLM rádió nemcsak rendkívül népszerű volt, de tevőlegesen is részt vett a ruandai tömegmészárlásokban: szította a gyűlöletet, gyakran akár tuszik rejtekhelyét is felfedte, a betelefonálókat gyilkos akciókra buzdította.

A színpadot egy teljesen élethű üvegdoboz rádióstúdió uralja, amelyen kívül még egy keverőpult is működik. Ebből a szigorúan zárt hiperrealista térből egy élő rádióműsort sugároz három műsorvezető.

Ha kikapcsolnánk a francia és ruandai nyelvű textus „jelentését”, és értelmezés nélkül csak a rádióhullámra mint puszta hangsávra szorítkozva hagynánk sodortatni magunkat, akkor egy olykor kirobbanóan jókedvű és játékos, rendkívül erős érzelmi eszközökkel dolgozó, könnyed, jópofa műsort hallanánk. Ez népszerűség nélkül aligha érhette volna el azt az elementáris hatást, amelyet kifejtett: igazi gyalázatos rasszista, nemcsak gyűlöletet szító, de egyenesen gyilkosságra felszólító rádióként tevőlegesen részt vett mintegy 800 ezer-egymillió tuszi és hutu lemészárlásában. Az adó sok popzenét is sugárzott, ami növelte népszerűségét a szegények között.

Rau most is az újrajátszás eszközét használja, „olyan, mintha” egy konkrét rádióműsort rekonstruálna. Ténylegesen azonban nem egy, hanem több műsorból kivont esszenciát ad, nem feltétlenül dramatikus felnagyítással, inkább színpadi szerkesztéssel. (Az RTLM valamennyi adásának sztenogramja egyébként elérhető az interneten: http://www.rwandafile.com/rtlm/; Nyugaton tudtak a rádióállomás tevékenységéről és hatásáról, de a szólásszabadságra való hivatkozással nem zavarták az adót.) A nézőnek real time, valós idő élménye van, hiszen egy műsor készítését látja-hallja. Raut nem az egyszeri, időben-térben már távoli történet megidézése érdekli, hanem a gyűlöletkeltés mechanizmusa, eszköztára és mindebben a média szerepe. A valós idő hozzáadott értéke éppen a történés-tapasztalás: a műsor könnyed és ravasz módon fonja be a rádióhallgatót. A szó tehát tetté, cselekedetté, gyilkolni képes karrá növi ki magát. Ez a nagy étvágyú, gonosz rasszizmus nemcsak vonzó, de egyenesen szórakoztató is: a sokszor akár humoros rádióműsor, a zeneszámok, a színpadi játék és a tánc (hiszen mi „látjuk” azt, amit a műsor hallgatója nem: ahogy a műsorvezetők táncra perdülnek) iszonyú plusz vonzerőt adnak hozzá a kimondott szóhoz. Ennek a gonosznak a banalitása abban mutatkozik meg, hogy nézőként/hallgatóként a hallottak „értelmét” (hogy valójában mire buzdítanak) hajlamosak vagyunk kikapcsolni, s így pusztán egy közönséges rádióműsornak érzékeljük, amelyben emberek jópofán csevegnek, poénkodnak és közben uszítanak.

A nézőnek folyton résen kell lennie, hogy szétválassza az érzéki hatást és az ideológiai/szellemi tartalmat. Mintha maga az egész – egyébként kiválóan komponált és ritmizált ‒ előadás arra figyelmeztetne, milyen pofonegyszerű gyűlöletet termelni és szórni, milyen kevés, de milyen hatásos eszköz elég ehhez. És milyen problematikus, nehéz ennek ellenállni, hiszen folyamatos szellemi éberséget követel.

Az előadás három főszereplőjének kiválasztása (egy fekete és egy fehér férfi, valamint egy fekete nő) okosan tematizálja a bonyolult, terhelt faji és a nemi kérdéseket is. Ez a reprezentáció képes kimozdítani azt a sztereotípiát, hogy a gyűlöletgenerálás, az elnyomás „férfi”-ügy, sőt csak „fehér férfi”-ügy. E sztereotípia szerint a fekete (ember) és a nő gyakran mint alávetett jelenik meg, mint a gyűlölet és kirekesztés tárgya, nem pedig elkövetője. Láthatjuk: nem a faj vagy a nem, hanem a szó és a szándék a döntő – az pedig ilyen értelemben feletette áll a faji és nemi kérdéseknek. Ez az előadás rendkívül fontos állítása, de ez is dokumentum-alapon nyugszik, mert az RTLM rádiónak valóban volt egy híres női műsorvezetője, Valérie Bemeriki (aki ma életfogytig tartó börtönbüntetését tölti) és egy fehér, olasz–belga származású férfi műsorvezetője, akinek tökéletes francia „anyanyelvi, középosztályi, fehér” akcentusa egyfajta intellektuális garanciaként külön legitimációt biztosított a gyűlöletkeltő tartalomnak (ez utóbbi Georges Ruggiu, aki beismerte bűnrészességét, tizenkét évet kapott, és ma már szabad ember). A rádióállomás vezetője, Félicien Kabugá, a ruandai népirtás egyik fővádlottja, a világ egyik legkeresettebb bűnelkövetője szökésben van.

A rádióműsor előadását hosszú felvezetés előzi meg: az üvegboksz falára túlélők hatalmas, puritán képeit vetítik, akik filmfelvételről elmondják történetüket. Így a néző nemcsak magával a gyűlöletkeltés mechanizmusával, de drámai következményeivel is szembesül; a túlélők már-már hidegen beszélik el drámai élettörténetüket.

A stúdióban egyébként egy néma fekete, fiatal férfi szereplő is mindvégig jelen van; egyszerre lehet elnyomott (hiszen néma, nem szólalhat meg), és maga is elnyomó (akár egy külső kontrollt is képviselhet, oldalán fegyvert hord). Ez a néma szereplő úgy jellemzi a viszonyokat, hogy jelenléte nem szűkíthető le egyetlen értelmezésre.

A rádióstúdió élő színészei csodás pontossággal, játékossággal, tudatossággal dolgoznak a színpadon. A Nyitrai Fesztiválon látott előadás után alkalmunk van megismerkedni a Ruandával szomszédos Burundiban született lenyűgöző színésszel, Afazali Dewaeleval, akinek Atom a beceneve – érteni vélem, hogy miért: kirobbanó energiái miatt. Afazali életrajza anélkül is az előadás része, hogy az ő személyes története beleszövődne; hiszen nem a személyes a fontos, hanem az „anyag” és annak valóságossága; a színész az előadásban többször anyanyelvén is megszólalhat. A beszélgetés során betekintést kapunk a burundi – ruandai viszonyba, ami egyrészt talán érthetetlen és távoli, mégis: az etnikai konfliktus, a kisebbségi és menekült státus közeli és ismerős. Az 1978-ban született Afazali szülei Ruandából menekültek Burundiba egy jobb élet reményében. A gyermek úgy nő fel, hogy a nyelven kívül szinte semmit nem tud származásáról, csak annyit tapasztal, hogy Ruanda emlegetésére a szülők feszültek lesznek. Afazali tizenkét éves, amikor rájön, hogy ruandainak lenni Burundiban nem „előnyös”. Egy ruandai politikai párt ekkor kezd el küzdeni azért, hogy a menekültek visszatérjenek hazájukba. Afazali tejjel-mézzel folyó országnak képzeli Ruandát, ahova tizenhét évesen, 1994-ben, éppen a népirtás évében érkezik majd meg, s katona lesz fegyverrel a kezében. Akkor hallja először az RTLM rádiót, és megismeri a műsorvezető Kantanót, akit majd ő fog játszani az előadásban (Kantano Habimana 2002-ben halt meg AIDS-ben). Hogy katonaként pontosan mit tett, arról most nem beszélünk, talán nem is lehet ennyire személyes dolgokról. Afazali megemlíti, hogy a tuszik nem menekültek el a népirtás elől. Fura, ahogy ez a távoli, idegen, „afrikai” történet közelivé, tapasztalativá lesz. Később jogra megy, majd felfedezi a színházat mint a legalkalmasabb nyelvet, amelyen elbeszélheti saját történetét; Belgiumban lett színész, ma is ott él. A Gyűlöletrádiót Ruandában is játszották, túlélőknek, nagyon megválogatott közönségnek, pszichológusnak, szervezetek képviselőinek mutatták meg. Afrikában általában nagyon élesen reagálnak az elő-adásokra, bekiabálnak; a darabot Dél-Afrikában és Mozambikban is játszották, az apartheid felszámolásának húszéves ünnepén, hiszen, mondja Afazali, a gyűlölet megmutatásához „könnyű kapcsolat”. Valóban könnyű, hiszen egyenes, egyszerű és közvetlen, „az, ami” – ez az újrajátszás lényege. Csak épp a néző tudatában kell egészen más, bonyolult és önreflexív folyamatoknak lejátszódniuk.

A szerző a darabot a Nyitrai Fesztivál programjának keretében tekintette meg.

 

A FÓKUSZBAN: NÉPÍRTÁS további cikkei

Thomas Irmer: Játék egy bestsellerrel
Rimini Protokoll: Mein Kampf

Fuchs Lívia: Az élet diadala
Tünet Együttes: Sóvirág
Kommentár: György Péter, Herczog Noémi

Turi Timea: A stílus maga
Szép Ernô: Emberszag

Goda Móni: Az elhibázott feketén-fehéren
William Kentridge / Handspring Puppet Company: Übü és az Igazság Bizottság

Adorjáni Panna: Valaki helyett beszélni
Négy dráma a ruandai, boszniai, kambodzsai és örmény népirtásról


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés