Miruna Runcan: Örök újrakezdés

A román nemzeti színházi fesztivál (2016. január)

...ha a válogatás és a kurátori feladatok ellátása nem valamely letisztázott profil szerint és jól megalapozott használati utasítás szerint történik, akkor a fesztivál pusztán ködös és impresszionista, az UNITER szenátusának „ízlésvilágától” és a mindenkori válogatók egyéni „víziójától” túlságosan függő vállalkozás marad.


A hagyományosan október végén, november elején Bukarestben megrendezett Román Nemzeti Színházi Fesztivál (Festivalul National de Teatru) már a kezdetektől rengeteg vitát, polémiát és indulatot váltott ki, az utóbbi tíz-tizenöt év alatt pedig sikerült teljesen értelmetlenül megosztania a színházi szakmát. A vita okai sokfélék, de ha kissé távolabbról nézzük a dolgot, akkor három, egymáshoz kapcsolódó irányt vázolhatunk fel. Ezek: a fesztivál identitása, szerepe, illetve a válogatás rendszere. Ez a három szempont elengedhetetlenül összefügg, de nem annyira a tulajdonképpeni politikai változásokkal (főleg ami az elmúlt évtizedet illeti, hiszen a kultuszminisztérium mindig is a román társadalom legkevésbé támogatott szektora volt, miniszterei rendszerint szédítő gyorsasággal váltakoznak, kompetenciájukat illetően pedig meglehetősen kiszámíthatatlanok), mint inkább a kultúra területét irányító átlátható és nyilvános politikák megfogalmazásának szándékos elmulasztásával.

Mindenekelőtt hadd térképezzük fel a helyzetet. A minisztérium és az UNITER (Román Színházi Szövetség, amelyet az a Ion Caramitru vezet huszonöt éve, aki jelenleg a Nemzeti Színház igazgatója is) egy teljes évtizeden keresztül vitázott a fesztivál tulajdonjogáról, és csak a kétezres évek elejére sikerült megállapodniuk: a fesztivált a főváros polgármesteri hivatalával karöltve elsősorban a minisztérium finanszírozza, a tulajdonképpeni szervezést és adminisztratív teendőket pedig az UNITER látja el. Eszerint a Szövetség szenátusa három vagy négy évre nevezi ki azt az egyedi válogatót, aki maga köré csapatot gyűjt, kitalálja a fesztivál profilját, és kiválasztja az előadásokat, amelyeket az esemény közel két hete alatt bemutatnak. A csapat – az UNITER adminisztratív részlegével közösen – felel az infrastruktúráért, a meghívottakért, a műsor összeállításáért, könyvelésért stb.

Gyakorlatilag a találkozó huszonöt éves fennállása óta sem a minisztérium, sem az UNITER nem kívánta a nemzeti fesztivál identitását és funkcióit kialakítani, nem hozott létre még egy alapszintű „használati utasítást” sem a válogató/kurátor számára (ezt a szerepet hagyományosan egy színikritikus tölti be). 1990 és 2000 között a fesztivált olyan versenyszerű showcase-ként reklámozták, ahol az ország „legjobb” előadásait mutatják be (díjat osztottak legjobb elő-adás, díszletterv, rendezés és színészi alakítás kategóriákban), és ahol a produkciók értelemszerűen az ország közintézményeiből kerültek ki (ebben az időszakban a független mozgalom Romániában szinte érzékelhetetlen volt). 1996 és 2000 között, amikor Ion Caramitru volt a kultuszminiszter, az esemény stabil támogatásban részesült, és a relatíve átláthatatlan válogatói rendszer ellenére magas számmal vettek részt rajta román és külföldi kritikusok, sőt, külföldi producerek is. 2003-ban, amikor Ludmila Patlanjoglu volt a válogató, a fesztiválon szervezték meg a Színházi Kritikusok Nemzetközi Szövetségének világkongresszusát.

A versenyszerű működés a kétezres évek elejéig tartott, majd az ezt követő időszakban fokozatosan a független szféra előadásai is bekerültek a fesztivál programjába – bár eleinte igencsak szerény volt a jelenlétük. 2004 és 2008 között Marina Constantinescu kritikus és tévés szakember volt a válogató, és ő volt az első, aki kísérletet tett a fesztivál esztétikájának megfogalmazására: kijelentette, hogy alapvetően a rendezés művészete érdekli, majd olyan showcase-t hozott létre, amelyben többnyire generációk szerint szerveződtek az előadások. A program egy része a „nagy előadások” számára volt fenntartva, ezeket a produkciókat rendszerint a hetvenes–kilencvenes évek klasszikusnak számító rendezői – vagy jövendőbeli klasszikusok – jegyezték, és kivétel nélkül kőszínházak repertoárjából kerültek ki, ahol lehetőség volt ilyen kaliberű alkotások létrehozására. A program másik része a függetlenek és fiatal rendezők munkáit sorakoztatta fel; vitákat, könyvbemutatókat, kiállításokat szerveztek, és az esemény életében először külföldi előadásokat is lehetett látni.

A fesztivál legprovokatívabb és legvitatottabb szakaszát egyértelműen a 2008 és 2010 között időszak jelentette, amely idő alatt Cristina Modreanu volt az igazgató. Modreanu gazdag programot állított össze, a meghívott előadások ellen azonban többen is epésen tiltakoztak, sőt, arra is volt példa, hogy a szaksajtó és az internetes portálok vonatkozó cikkeiben szidalmazták a válogatót. Ez a showcase ugyanis már nem a bizonyos kőszínházak által kedvelt „nagy szerzői előadásokról” szólt, hanem a másféle esztétikával készült és alternatív produkciós rendszerekben megvalósított darabokról, amelyeket a mainstream kritika rendszerint vagy művészileg szegényesnek tartott, vagy nem gondolt reprezentatívnak. Cristina Modreanu ugyanakkor létrehozott egy, a pályakezdő művészeket felkaroló projektet, illetve egy másikat, amely az elmúlt évek legfontosabb külföldi előadásait vette szemügyre, és amelynek célja volt többek között az is, hogy a román színházat európai kontextusban értelmezze (láthatóak voltak Foreman, Castellucci, Ostermeier, Warlikowski, Langhoff, Rodrigo García és mások előadásai). Ugyanekkor vetődött fel először a Nemzeti Fesztivál fringe változatának ötlete is. Továbbra is voltak viták és könyvbemutatók, elméleti szövegek (Schechner, Lehmann stb.) fordításai születtek meg, a Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetemmel közösen konferenciákat és workshopokat szerveztek, amelyeken elméleti szakemberek és művészek vettek részt, illetve megalakult egy új színházi folyóirat, a Scena.ro. Végül A válogató naplója (Jurnal de selectioner) címmel Modreanu kötetet jelentetett meg, amelyben egyrészt megindokolta a saját válogatásait, másrészt lehetséges megoldásokat ajánlott fel a fesztivál célját és működését illető igencsak égető kérdésekre.

Bár én magam sem értettem egyet minden beválogatott előadás tekintetében Modreanu szakmai szempontjaival, a mandátumát végigkísérő bosszús haraghullámra mégsem tudok racionális magyarázatot találni. Több év távlatából is úgy gondolom, semmi nem indokolhatja azt a mérgező környezetet, amelyet nagyrészt felháborodott kritikuskollégák, illetve azok a színészek és rendezők teremtettek, akik nem kerültek bele az egyes válogatásokba. Jó volna a 2008 és 2010 közötti évekhez kapcsolódó gőgös és ádáz vitákat a kritikusi kötelességtudat szempontjából megvizsgálni.

Mindezek után közel négy érdektelen év következett: az alulfinanszírozott fesztivált semmilyen koherens programterv nem szervezte – az ekkori igazgatót, Alice Georgescu színikritikust eredetileg átmeneti válogatónak nevezték ki, majd mindenféle magyarázat nélkül meghosszabbították a mandátumát, ahogyan a Színházi Kritikusok Nemzetközi Szövetsége romániai tagszervezetének elnökségi tisztjét is szabályellenesen töltötte be nem kevesebb, mint hét éven keresztül. Nem túl sikeres igazgatása alatt a Nemzeti Fesztiválra a lapos konformizmus volt a leginkább jellemző: újra és újra eljöttek a saját manierizmusuktól megbénult „nagy művészek”, igen kevés figyelmet kaptak a fiatal rendezők, a rohamosan növekvő független szféra pedig alig-alig vagy egyáltalán nem reprezentatív módon jelent meg a műsorban – ők egyébként időközben létrehozták saját platformjaikat és fesztiváljaikat. Hatalmas fásultság uralkodott el mind a közönségen, mind pedig a kritikusokon. Az esemény a Szebeni Nemzetközi Színházi Fesztivál (FITS) mellett, amely a kétezres évek eleje óta uralta Románia színházi közegét, már-már nevetségesen alacsony színvonalúnak tűnt.

Összegzésképpen: míg 2005 és 2010 között még a keresések terét jelentette, mára a Romániai Nemzeti Színházi Fesztiválnak mind a valóságérzékelése, mind az esztétikája, mind pedig a műsorpolitikája érdektelenné vált. A Cristina Modreanu által 2010-ben kiadott elemzésben felvetett problémák ma is érvényesek: ha a fesztivál gazdaságilag, illetve a vezetése és infrastruktúrája tekintetében nem lehet független, ha a válogatás és a kurátori feladatok ellátása nem valamely letisztázott profil szerint és jól megalapozott használati utasítás szerint történik, akkor a fesztivál pusztán ködös és impresszionista, az UNITER szenátusának „ízlésvilágától” és a mindenkori válogatók egyéni „víziójától” túlságosan függő vállalkozás marad.

2015 októberében új hároméves ciklus indult: a kurátor ismét Marina Constantinescu, aki ambiciózus, többrétegű programot hirdetett, amely a remények szerint energiával tölti fel nemcsak a művészeket, hanem a lehetséges közönséget is. Nem könnyű feladat! Hamarosan kiderül, hogy sikerrel jár-e.

Fordította: Adorjáni Panna


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés