Török Tamara: A riasztó valóság költőisége

Az Olaszliszkai című előadás dramaturgiai munkálatairól (2016. január)

A társadalom sokfelé szakítottsága, a különböző csoportok és kultúrák közötti konfliktus kibékíthetetlensége, a múlttal való szembenézés képtelensége, a mélyszegénységben élők kilátástalansága mind olyan téma, amiről nagyon is érdemes ma – színházban – beszélni.


A kibeszéletlen, feldolgozatlan, morális felelősségvállalás nélkül továbbgörgetett ügyeknek a súlya ránk nehezediki nyilatkozta Borbély Szilárd 2006-ban, az olaszliszkai lincselés évében, majd öt évvel később megírta Az Olaszliszkait. A darabot már 2011-ben figyelmünkbe ajánlotta Radnóti Zsuzsa, de akkor kevéssé foglalkoztunk vele, egyrészt a témafelvetésében némiképp hasonló Cigányok 2010-es bemutatójának közelsége, másrészt a darab látszólagos drámaiatlansága, statikussága, színpadi megvalósításának nehézségei és nem kifejezetten színészbarát szerepei miatt, bár már akkor is lenyűgözött bennünket Borbély Szilárd látásmódja és a szöveg nyelvi szépsége.

Máté Gábor 2015 tavaszán újraolvassa a darabot. Mindkettőnk számára revelatív a társadalmi látlelet hitelessége, a mai magyar társadalom számos problémájának hajszálpontos megfogalmazása. A társadalom sokfelé szakítottsága, a különböző csoportok és kultúrák közötti konfliktus kibékíthetetlensége, a múlttal való szembenézés képtelensége, a mélyszegénységben élők kilátástalansága mind olyan téma, amiről nagyon is érdemes ma – színházban – beszélni. Igen fontos kérdés az a Borbély Szilárdot több művében foglalkoztató probléma is, hogy az egyes ember halálából képesek-e tanulságot levonni az életben maradók; lesz-e bármiféle tanulságuk azoknak az eseteknek, amelyek mára a közös emlékezet részévé váltak.

Műsorra tűzzük Az Olaszliszkait, elkészül a szereposztás, és elkezdünk dolgozni a példányon. Radnóti Zsuzsa Borbély Szilárd-szakértőként, tanácsadóként bekapcsolódik a munka kezdeti fázisába.

Az Olaszliszkai egymáshoz többnyire lazán kapcsolódó epizódokból áll. Az egyik történetszál, az olaszliszkai lincselés jelenetei váltakoznak a másik történetszál, a faluba visszatérő, a zsidó temetőt és benne az olaszliszkai csodarabbi sírját kereső Idegen jeleneteivel. A két történetszálat a szöveg szintjén mindössze néhány utalás kapcsolja össze: a temetőbe igyekvő Idegen a lincselés helyszínéről kérdezi a Falubelit (méghozzá épp a lincselés előtti jelenet végén); az Áldozat néhány mondat erejéig emlegeti az autóban vele utazó lányainak a Csodarabbit és az olaszliszkai zsidó temetőt, és a Kar egyik utolsó szövege szerint a halott Csodarabbi „látja, ahogy rugdossák a halott férfit az aszfaltozott utcán”.

Mivel a lincselés története több ponton, elsősorban a gyilkosság brutalitását illetően összecseng Borbély Szilárd személyes tragédiájával (szülei 2000 karácsonyán rablótámadás áldozatai lettek, édesanyját megölték, édesapját súlyosan bántalmazták, ő maga pedig 2014-ben öngyilkos lett), és mivel a darabot olvasva úgy éreztük, hogy Az Olaszliszkai megírása is része lehetett az őt ért trauma feldolgozásának, felmerül, hogy – akár harmadik történetszálként – az író személyes történetét is érdemes lenne belefűzni a darabba. Annál is inkább, mert a Borbély Szilárdot a művein keresztül ismerők számára legalább olyan megrázó ma mindez, mint a kilenc évvel ezelőtti olaszliszkai lincselés.

Elkezdjük olvasni Borbély Szilárd nyilatkozatait, verseit és egyéb írásait. Rátalálunk az Egy bűntény mellékszálaira, amely 2007 végén az Élet és Irodalomban, majd két 2008-as kötetben – az Árnyképrajzolóban és az Egy gyilkosság mellékszálaiban – is megjelent (kissé eltérő változatokban; a példány készítésekor az utóbbit használtam), és amelyben a szerző egyes szám harmadik személyben, a szüleit Ilonának és Mihálynak nevezve meséli el a rablógyilkosság, illetve az azt követő nyomozás és tárgyalássorozat történetét. A szöveg annyira láttató és átélhető, hogy szinte adja magát a színházi monológ formához. Az egyes szám harmadik személyű történetmesélést egyes szám első személyűre változtatjuk ugyan, de a szüleit továbbra is Ilonának és Mihálynak hívja az immár Szerzőnek nevezett szereplőnk, aki az eseményekről múlt időben, de az érzéseiről innentől kezdve jelen időben beszél.

Ha viszont a személyes történet szövegeit egyes szám első személyben emeljük be az előadásba, Máté Gábor számára egyértelmű, hogy a Szerzőt is az Áldozatot alakító Fekete Ernőnek kell játszania – épp azt hangsúlyozandó, hogy Az Olaszliszkai megírása a személyes trauma feldolgozásának egyik állomása lehetett. Amellett érvelek, hogy a Szerző csak az előadás elején és végén jelenjen meg – a személyes történet nagy része az eredeti darab előtt, másik része pedig utána hangozzon el: Fekete Ernő ne lépkedjen át egyik szerepéből a másikba; csak akkor váljon újra Szerzővé, amikor az Áldozat története már lezárult. Ebben nagyjából egyetértünk, bár Gábor feltétlenül beletenne a példányba néhány idézetet Borbély Szilárd nyilatkozataiból is, amelyekben az író a világ állapotára vagy bizonyos társadalmi jelenségekre reflektál, és amelyeknek az eredeti darab szövetén belül, közvetlenül a kapcsolódó jelenetek után volna a helyük. Nekem ezek túlságosan idegennek tűnnek a drámai anyagban, és azt javaslom, hogy maradjunk a szépirodalmi szövegeknél (az Egy bűntény mellékszálain kívül főként a Halotti pompa című kötet verseinél), és ne használjuk a nyilatkozatokat. Egy kivétellel: Borbély egy interjúban megrázóan beszél a depressziójáról és halálközeli érzéseiről („Amikor emberek jönnek szembe velem, akkor nem az a kérdés számomra, hogy kicsodák, mit csinálnak, hanem hogy elhozzák-e nekem a halálomat.”i). Kompromisszumos megoldás születik: az elő-adást nyilatkozatszöveg indítja, amelyben Borbély az ország állapotáról beszél, nagyon nyíltan („Mára az egész társadalmat ellenséges csoportokra szabdalta a politika”), használjuk a depresszióról szóló szöveget, és az olvasópróba-példányba bekerül egy, a kelet-európai vidéki zsidóság eltűnéséről szóló nyilatkozatrészlet is (ezt az első próbák egyikén végül – Fekete Ernő javaslatára – kihúzzuk).

Az Egy bűntény mellékszálaiból vett történet feldolgozásakor – egyrészt terjedelmi, másrészt stilisztikai okokból – elsősorban a konkrét mozzanatokra koncentrálunk: a brutális gyilkosság eseményein kívül az áldozat és a narrátor lelki, illetve fizikai viszonyára: milyennek látja az élettelen testet, mit érez, amikor megérinti. A rablógyilkosságtól az öngyilkosságig vezető út íve határozza meg a szerkesztést. Úgy érzem, akkor működik a szöveg, ha száraz, tárgyszerű, tényközlő; a belső állapotok részletes írói boncolgatásának nem marad helye.

Az események – az eredeti szövegtől gyakran eltérően – nálunk időrendben követik egymást. Onnan indítjuk a történetet, hogy a szerző december 23-án felhívja a szüleit, és megbeszélik, hogy majd csak karácsony másnapján találkoznak. Elmondjuk, hogy mi történt a szülőkkel a rablógyilkosok távozása és a rendőrök házba lépése között, hogyan feküdt a vérző Mihály a fűtetlen, hideg szobában – Ilona pedig, akinek a fejét baltával ütlegelték, azonnal meghalt. Majd a helyszínelés, a külsérelmi nyomok vizsgálata következik. Az, ahogy a halott test nyomozati tárggyá válik. Erre rímel az Akár Akárki című darab 8. jelenetéből a Rendőrnyomozó és Munkába induló párbeszéde („Mindenre van szabályzat, / előbb körülrajzoljuk a testi vázat. / Majd átkutatjuk a ruházatát, / kifésüljük szép sűrű hajzatát, / végül a földre a testet kell fektetni, / és ha lehet, le is kell vetkőztetni…”). Bármennyire elüt is egymástól a két szöveg stílusa, belevesszük a példányba a rövid párbeszéd-részt, hogy megtörje a hosszú monológot.

Borbély az Egy bűntény mellékszálaiban hosszasan ír a rablógyilkosság utáni nyomozásról és a bírósági tárgyalásról – ezekből semmi sem kerül bele a példányba, mivel Az Olaszliszkainak fontos jelenete a lincselést követő bírósági tárgyalás, és úgy érezzük, sok lenne az előadásban a két nyomozás és a két tárgyalás. Csak arra teszünk utalást, hogy a rablógyilkosság vádlottjait végül bizonyíték hiányában felmentették, és a valódi tettesek sohasem kerültek elő.

A Szerző előadás-indító monológja az édesanya december 28-i temetésével zárul. Az anya és az apa halála között néhány év telik el. Az előadást lezáró monológba kerül majd a felejtés motívuma („Már kezd elmosódni az arcuk. Nem emlékszem hangjuk színére, jellegzetes szófordulataikra”), Mihály halála és temetése, a végére pedig a már említett Borbély Szilárd-vallomás a depressziójáról, hiszen ez a szöveg visz legközelebb a Szerző történetének végéhez: az öngyilkossághoz.

A szüleiről szóló kezdő monológ végén a Szerző felveszi az Áldozat ruháit, szerepet vált. Az átváltozáshoz Radnóti Zsuzsa a Halotti pompa-kötet Auschwitz-szekvencia című versének egy részletét javasolja („Hogy elfelejtsem, s önmagam, / halállá kéne lennem. / Egyszer meghaltam már tehát, / s hogy túléljem halálom, / magamra vettem azt, aki / hasonlít rám”). Elé tesszük még az Ámor és Psziché-szekvenciák III. darabjának részletét is: „Amikor mély fájdalom éri az embert, / a kutatók megfigyelése szerint / az agyban tömeges öngyilkosságot / követnek el bizonyos sejtek. / [...] Az idegrendszer egymást / metsző szövedékében észrevétlen / marad egy repedés a lélek után.”

Ezt a szövegrészt a Kar kapja – ez lesz a Kar első megszólalása az előadásban. A kar szerepeltetését főként az indokolja, hogy Borbély Szilárd az emblematikussá vált olaszliszkai történetből a görög tragédiákhoz hasonló sorstragédiát írt (vagy ahogy ő mondja: „sorstalandrámát”), amelyben a történet különböző szereplői által képviselt igazságok felnagyítódnak és drámaian összecsapnak egymással. A kar szövegei nemcsak a különböző jeleneteket választják el egymástól, hanem a jelenetrészeket is tagolják. Borbély Szilárd szerint ők az Újságírók kara; Máté Gábor értelmezésében a kar egy háromtagú asszonykórus. Különös feszültséget ad a kar szövegeinek az, ahogy a népviseletbe öltözött asszonyok az időmértékes verselés emelkedett költőiségével mai szóhasználattal, mai problémákról beszélnek. Az elő-adásban a kar három tagja közül az egyik a karvezető (Pálos Hanna), a másik kettő pedig saját lelkülete szerint szól bele, teszi hozzá a magáét a karvezető szövegeihez: egyikük érzelmes és kicsit finomkodó (Borbély Alexandra), másikuk cserfes, durvább, szókimondóbb, aki mindig vitatkozik az elhangzottakkal (Pelsőczy Réka) – eszerint osztjuk háromfelé az eredetileg feltehetően egy színésznek szánt szövegeket. Az egyik első próbán megegyezünk abban, hogy a szereplők nem nézik, nem látják a Kart – a Kar tagjai viszont nemcsak a szereplőket látják, hanem a jövőt is; tudják, hogy mi fog történni, figyelmeztetnek is rá, de mivel a szereplők nem hallják őket, a tragédia bekövetkezik.

A Szerző Áldozattá változása után érünk el az elő-adásban oda, ahol Borbély Szilárd eredeti darabja kezdődött. A darab első feléből (az olaszliszkai Áldozat és a zsidó Idegen első jeleneteiből, egészen a lincselésig) nagyon keveset húzunk. Szinte semmit.

Borbélynál az olaszliszkai lincselés jelenetét rögtön az ügy tárgyalásának első jelenete követi. Nálunk viszont a gyilkosság után a Rabbi szólal meg A Befejezetlenség szekvenciája című, Halotti pompa-kötetbeli verssel. Másodszor találkozunk vele itt az elő-adásban, hiszen az elején, a Haggáda című jelenetben is ő mesél a parasztról, aki széderkor meglátogatja az olaszliszkai csodarabbit – Borbély a saját változatában nem jelölte meg, hogy ezt a szöveget melyik szereplőnek kell mondania. Nála a Rabbi mindössze egyszer, majdnem a legvégén, A rabbi vendégei című jelenetben szerepel: ott az Idegennel arról a viccről beszélgetnek, amelynek – a darab és a világ egészére vonatkoztatható – tanulsága szerint mindenkinek igaza van. Olyan, mintha az Idegen magával a Csodarabbival találkozna itt... Nálunk a Rabbi – a már említett új szövegein kívül – még egy szövegrészt kap: a Holland rabbi néhány mondatát az Akár Akárki című darab 6. jelenetéből („Gyerek voltam még, és anyámmal / bujócskáztunk épp erre a Halállal. […] Mindenfelé éltem. Anyám elpusztult a gázba’.”). Az előadásbeli rabbi így már nem is feltétlenül a Csodarabbi – sokkal inkább egy jelenkori rabbi, aki túlélte a holokausztot.

A zsidó történetszálat a Rabbi és az Idegen jelenete előtt még két vers egészítette ki az olvasópróba-példányban: az egyik, az Otto Moll szekvenciája a Halotti pompa című kötetből, amely utolsó soraival („Egy gödölye, / Egy gödölye…”, mormolta / Egy gyerek, és nagyanyja kezét / Fogta a kemencék felé menet”) az eredeti darab záró jelenetét, A gödölye meséjét vezette fel, Radnóti Zsuzsa ajánlotta még a legelején, a másik pedig az Otto Moll szekvenciáját előlegező A zsidótlanítás szekvenciája, ugyancsak a Halotti pompa-kötetből. Ezt, a második verset a próbafolyamat kétharmadánál kicseréljük egy másikra, A Hasonlításra, amely a 2010-es Testhez című kötetben jelent meg: „A rabbit pedig úgy vágták le, mint / a disznókat szokás. […] A hentesek részegek voltak […] A tömeg röfögve / biztatta őket, mint a disznókat.” Örülünk ennek a versnek, mert különös módon kapcsolhatná össze a két történetszálat, új jelentést adhatna bizonyos mozzanatoknak. Végül, mivel úgy érezzük, hogy a darab csúcspontja után a versek feleslegesen lassítanák-nyújtanák az előadást, mindkét vers kimarad, és visszatérünk az eredeti darab szerkezetéhez, amelyben a Rabbi és az Idegen jelenetét rögtön A gödölye meséje követi: a gödölyét felfalja a macska, a macskát széttépi a kutya, a kutyát megveri a furkósbot, és így tovább, míg végül eljutunk a leghatalmasabb igazságtevő Istenig. A mindkét történetszálat lezáró mesét, amelyet Borbély a Kicsi lánynak szánt, az előadásban együtt mondja a Kicsi és a Középső lány.

Az olaszliszkai lincselés tárgyalási jeleneteivel sokáig kínlódunk. Az egyikben a Bíró, az Ügyész és az Ügyvéd vitatkozik (inkább szaval vagy filozofál) a bibliai Jób-történetre hivatkozva a bűnről és az ítélkezésről, a másikban a Bíró a Vádlottat faggatja, a kettő közé pedig beékelődik a helyszínelés jelenete, amelyben két elkövető egy rendőrrel próbál egyezkedni rögtön a lincselés után, tehát időrendben a tárgyalás első jelenete előtt. Az első próbáktól kezdve felmerül a kérdés, hogy vajon mit tudnak majd kezdeni a nézők a tárgyalás első jelenetével és benne a Jób-történethez kapcsolódó, filozofikus, nagyon nehezen érthető szövegrészekkel az előadásnak azon a pontján. Azt sem értjük, hogy a tárgyalás második jelenetében miért csak ketten (a Bíró és az elsőrendű vádlott) vesznek részt. Miért nem szólal itt meg az Ügyvéd és az Ügyész? Húzunk a szövegből, de keveset, próbáljuk értelmezni... aztán Gábor egyszer csak azt mondja: bele kellene néznünk a tárgyalás jegyzőkönyveibe – úgy tűnik, az Ügyvéd és az Ügyész szövegeit mindenképp érdemes lenne feldúsítani.

Kinyomozzuk, hogy első fokon Miskolcon, másodfokon Debrecenben tárgyalták az Olaszliszka-ügyet. Felvesszük a kapcsolatot a bíróságokkal. Mindkét helyen megengedik, hogy tanulmányozzam a jegyzőkönyveket, sőt azt is, hogy az előadásban használjunk belőlük mondatokat, persze anonim módon. Átnézem az összesen körülbelül ezeroldalnyi anyagot. Dramaturgiai szempontból igazi kincsesbánya. A darabbeli Ügyésznek és Ügyvédnek az elsőfokú tárgyalás jegyzőkönyveiben viszonylag kevés szöveget találok, viszont végtelenül érdekesek az ügy többi szereplője között elhangzott párbeszéd-részek, illetve a tanúk és a vádlottak ellentmondásokkal teli vallomásai. Rekonstruálhatatlan, hogy valójában mi történt; szinte lehetetlen követni, hogy ki mikor mond igazat és mikor hazudik. Meglep, hogy Borbély Szilárd, aki nyilvánvalóan ismerte a jegyzőkönyveket, hiszen az elsőrendű vádlott börtönből írott levelét is használta a darabban, amit a jegyzőkönyvek mellékleteként szereplő periratok között találok meg, nem használt több anyagot a valós dokumentumokból, hiszen a vádlottak összeszólalkozásai, az ügyvédek és a vád képviselőinek vitái nemcsak színházilag hatnak jól, hanem az egész problémát is árnyalják.

A Szerző a darabban egy Vádlottat és egy Ügyvédet szerepeltet. Az ügynek nyolc vádlottja van, és mindegyiküket külön ügyvéd védi (pontosabban a másod- és ötödrendű vádlottat ugyanaz az ügyvéd). Mind a nyolc vádlottnak megvan a maga izgalmas verziója arról, hogy mi történt. Az elsőrendű vádlott az autóval állítólag elsodort kislány testvére. Bevallja, hogy bántalmazta az áldozatot, de azt mondja, az áldozat még életben volt, amikor abbahagyta a verést, és elment a helyszínről. ő törte be az első és a hátsó szélvédőt is. A szintén vádlott szüleit és öccsét ártatlannak mondja. A hetedrendű vádlott ellen vall, aki szerinte fejbe rúgta az áldozatot. A másodrendű vádlott az elsőrendű édesapja, az ötödrendű vádlott pedig az édesanyja. Az apa állítólag baltával hadonászott és közben fenyegetőzött, az anya pedig kiabálva uszított a gyilkosságra, annak ellenére, hogy pontosan tudta: a kislányának semmi baja, nem ütötte el az autó. A harmadrendű vádlott az elsőrendű unokatestvére. ő ment oda először a kocsihoz, ő állította meg – de azt vallja, hogy nem ő rángatta ki az autóból az áldozatot, és egyáltalán nem bántalmazta. A negyedrendű vádlott a harmadrendű kiskorú öccse, aki végül bevallja, hogy részt vett a verésben és rugdosásban. A hatod- és hetedrendű vádlott két rokon, akik végig tagadnak (de végül életfogytiglani börtönre ítélik őket). A nyolcadrendű vádlott az elsőrendű kiskorú öccse, aki azt vallja, hogy aludt a lincselés alatt, nem látott és nem hallott semmit.

Nem nehéz meggyőznöm Máté Gábort arról, hogy ne csak az Ügyvéd és az Ügyész szövegeit egészítsük ki a jegyzőkönyvek mondataival, hanem a többiekét is. Ha nyolcat nem is, de – a Helyszínelés jelenetében szereplő két Tettessel együtt – három vádlottat nyugodtan a vádlottak padjára ültethetünk. A nyolc vádlott közül az első-, a harmad- és a nyolcadrendűt választjuk ki „mintául”, a többi vádlottnak a jelenet szempontjából fontos mondatait a három szereplő között osztjuk szét. A vádlottak közti összes feszültség innentől az első- és a harmadrendű vádlott között nyilvánul meg; ők a jelenet alatt többször is összeszólalkoznak. Bekerül a jelenetbe a helyszínelő Rendőr is, ő majd a lincselés alatt alvó vádlottal kerül ellentmondásba a ruhák és cipők vizsgálatát illetően. Az Ügyvéd új szövegei több ügyvéd mondataiból állnak össze, az Ügyész a család védőjétől is „kap” néhány mondatot.

Több tanú szövegeit is szeretném használni a jelenetben: két női tanú is beszél arról, hogy mindenki fél Olaszliszkán; leginkább a gój motorosoktól félnek, akik az eset óta rendszeres demonstrációkat tartanak az áldozat emlékművénél, illetve nagyon érdekes az is, hogyan viszonyul a történtekhez az a nő, aki beültette az autójába az áldozat menekülő kislányait, és hogyan viszonyulhatnak hozzá az olaszliszkaiak, ha ez a tanú a másodfokú tárgyaláson az új lakcíme titokban tartását kéri, mert az előző tárgyalás óta Molotov-koktélt dobtak az erkélyére. Felvetem, hogy ezt a tanút esetleg Pálos Hanna játszhatná, de mivel ő Karvezetőként szerepel majd a jelenet további részében, Gábor nem tartja jó ötletnek (igaza is van), úgyhogy a tanúk szövegei közül végül csak a félelemről szóló mondat hangzik el – az egyik vádlott szövegébe ékelve. Nem kerül bele a jelenetbe az a nagyon színpadias momentum sem, hogy az egyik tanú – épp miután a félelemről beszél – elájul, a bíró és a hallgatóságból néhányan térítik magához; „Gratulálok, sikerült elérni!” – mondja az egyik ügyvéd, akit a bíró aztán szigorúan rendre utasít. Kimarad minden olyan mozzanat is, amit Borbély a darabban akár csak érintőlegesen is említ.

A Karvezető kap néhány mondatot arról, hogy az orvosszakértői vélemény szerint cipőkkel okozták az áldozat sérüléseit. Erősnek tűnik a cipők motívuma: sokat beszélnek a véres és nem véres, elégetett és el nem égetett cipőkről; rímel erre (és képileg a rugdosás előadásbeli megvalósítására is) a Középső lánynak az a mondata, hogy „a bántalmazás során aput néztem, és csak lábakat láttam”. A Középső lány vallomásának további részleteit gyakorlatilag nem használjuk.

A debreceni, másodfokú tárgyalást vezető bíró az ügy három fontos további részletét meséli el, amikor találkozunk: egyrészt az áldozat autóján található úgynevezett porletörlési nyomok alapján bebizonyosodott, hogy az autó hozzá sem ért az állítólag elütött kislányhoz. Másrészt a gyilkosság után a lincselők „összebeszélést” tartottak, amelyen eldöntötték, hogy a család tagjai közül ki tegyen beismerő vallomást, melyik két fiatal, büntetlen előéletű családtag vállalja magára a verésben való részvételt. Harmadrészt a rendőrök annyira későn értek a tett helyszínére, hogy az elkövetőknek bőven volt idejük elégetni a véres ruhákat és cipőket az egyik szomszédos házban. Minderről a jegyzőkönyvben bőven találok aztán anyagot, használjuk is mindhárom részletet.

A másodfokú tárgyalás fontos témája, hogy a lincselés előtt tizenkét évvel a harmad- és negyedrendű vádlottak húgát hasonló körülmények között gázolták halálra. A tárgyaláson hosszan foglalkoznak azzal, hogy ez mennyiben jelent enyhítő körülményt a harmadrendű vádlottra nézve, aki a húga halála után állítólag hosszú ideig depressziós volt. Nevezhető-e „rövidzárlati cselekménynek” az áldozatra támadás az ő esetében? Bármennyire érdekes téma is ez, kihagyjuk (a Helyszínelés darabbeli jelenetének szereplői utalnak a tizenkét évvel korábbi esetre).

Fontos részlet még (ezeket viszont mind használjuk), ahogy arra keresik a választ, mennyi ideig tartott a bántalmazás (ha csak néhány percig, az jogilag azt jelentené, hogy a vádlottak hirtelen felindulásból cselekedtek, de az orvosszakértő szerint ez kizárt), hányan vettek részt a lincselésben, szándékukban állt-e megölni az áldozatot, és minden lincselő vádolható-e a gyilkosság bűntettével. A bíró ehhez fűzött megjegyzését is beépítjük a szövegbe: mivel egy lincselésnél eldönthetetlen, hogy ki adta le a gyilkos rúgást, az is bűnös a gyilkosságban, aki akár csak egyetlen ütéssel vagy rúgással bántalmazta az áldozatot.

A tárgyalás-jelenetek egészének szerkezetében a következő változások történnek: a Helyszínelés-jelenet az eredeti, a két tárgyalás-jelenet közötti helyéről – kronológiailag ráadásul hitelesen – közvetlenül a lincselés mögé, a tárgyalás elé kerül. A Tárgyalás eredeti, a Bíró, az Ügyvéd és az Ügyész között zajló, nehezen követhető jelenetének csak az elejét hagyjuk meg – azokat a mondatokat, amelyek egy valóságos beszélgetés részei is lehetnének, majd átváltunk a jegyzőkönyv-szövegekből írt új jelenetre. Úgy tervezzük, hogy a Bíró és az elsőrendű Vádlott közötti eredeti jelenetet beékeljük a jegyzőkönyv-szövegek közé, a jelenet egészét pedig az Ügyész és az Ügyvéd hosszabb vád-, illetve védőbeszédei zárnák le. Szirtes Ági javaslatára változtatunk ezen: az eredeti szöveghez hűen a végére hagyjuk a Bíró és a Vádlott párbeszédét és a Vádlott elkeseredett monológját a rettenetes életkörülményekről és a társadalmi kitaszítottságról – mintha félbemaradna a megoldhatatlan ügy. Ennek szellemében tovább szabdaljuk a szöveget, és új helyet keresünk a vád- és védőbeszédnek. Mivel ezek jól kapcsolódhatnak a Bíró–Vádlott-jelenetbe „beleszóló” Kar gondolatmenetéhez is, közvetlenül a Kar megszólalása mögé kerülnek. Aggódom, hogy a jegyzőkönyv mondatai csikorgósan illeszkednek majd a Borbély Szilárd-i vershez, de érdekes módon a jegyzőkönyv-szövegekben is van némi költészet – a nézők visszajelzéseiből kiderül, hogy sokan nem is veszik észre, mikor vált át a vers prózába, és mikor térünk vissza a jegyzőkönyv szövegeitől a vershez.

Az olaszliszkai per másodfokú tárgyalását vezető bíró eljön a premierre. Gratulál, és megköszöni, hogy az ügyet a maga összetettségében és bonyolultságában vizsgáltuk.

i„A jelentés sem a szövegben van. Beszélgetés Fodor Péterrel.” In Borbély Szilárd: Egy gyilkosság mellékszálai. Vigilia Kiadó, Budapest, 2008, 33.

 

i„Ráérő idő. Beszélgetés Molnár Csabával.” In Borbély Szilárd: Egy gyilkosság mellékszálai. Vigilia Kiadó, Budapest, 2008, 172–173.

 

 


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés