Kovács Dezső: Textus, kontextus

Sándor L. István A Katona és kora. A kezdetek című könyvéről (2015. december)

Sándor L. István könyve kényes és krimi izgalmú színháztörténeti periódust rögzít, dokumentál, adatol. A szerző szélesre tárja a vizsgálódás szemhatárát, s a legszélesebb történeti, kultúrpolitikai és „nagypolitikai” kontextus felvillantásával írja meg monográfiáját a Katona József Színház megalakulásáról.


Színháztörténet-írásunk mindig is csenevésznek bizonyult, nem függetlenül a társadalom szellemi állapotától. Sokan fölvetették már, én sem tehetek mást, mint hogy megállapítom, nagy formátumú alkotói pályák, jelentős műhelyek jöttek létre az utóbbi évtizedekben úgy, hogy recepciójuk napi, heti vagy havi kritikákra, jobb esetben elemző tanulmányokra korlátozódott. A kevés számú kivételt leszámítva hiányoznak azonban a jelentékeny alkotókról, műhelyekről, folyamatokról szóló monográfiák, a tudományosak s a szélesebb közönséghez szólók egyaránt. S még a legkiválóbb szakírók is ritkán vállalkoznak arra, hogy hosszú hónapokat, éveket szenteljenek egy-egy téma feldolgozásának. Ezért is örömteli, hogy Sándor L. István egy viszonylag rövid, ám annál érdekesebb színház- és politikatörténeti periódus feltárására s elemző bemutatására vállalkozott terjedelmes monográfiájában. A tárgy a Katona József Színház megalakulásának, indulásának története, nagyjából a hetvenes–nyolcvanas évtized fordulójának néhány éve. S akkor most pillantsunk vissza pár percre a múltba.

1981. május 27-e van, a Játékszínben ülünk, s az első drámás szerző, Kornis Mihály Halleluja című darabját mutatják be éppen, Zsámbéki Gábor rendezésében. A színen Agárdi Gábor, Márton András s a többiek. Jófajta bizsergető izgalom a nézőtéren, még nem tudjuk, mi történik, de a levegőben van, hogy történni fog valami. És történik is. Az abszurd komédia élni kezd, robbannak a poénok, megelevenedik az író víziója, ami az adott szituációban istenkísértő vállalkozásnak minősül. Hiszen a dialógokban, a kornisi megcsavart nyelvben, a „kornisiádákban”, ahogy később nevezni szoktuk őket, csupa tabutéma kerül színre: az ostoba rezsimek politikai repressziója, a levegőhiány, egy apátlanná lett nemzedék kiúttalansága, a jelenkor bornírt kisszerűsége. A Nemzeti akkor harmincnyolc éves vezető rendezője jegyzi az előadást. Már az is találgatásra ad okot, hogy miért a Játékszínben játsszák a darabot, hiszen a kortárs magyar drámák színrevitele az úgynevezett kulturális politika nap mint nap szajkózott prioritásai közé tartozik. A Nemzeti a Hevesi Sándor téren működik éppen; Kornis darabjáról már szálldogálnak a hírek, ott van rajta és körülötte az ellenzékiség stichje. Akkor még mit sem tudok a négy éve indult szamizdat naplóról, amelyet Kornis indított útjára 1977-ben.

Már épp kihunynak a fények, mikor a sor szélére beültetik Tóth Dezsőt, aki kulturális miniszterhelyettes, és az Aczél-éra kedélyes, ámde szigorú funkcionáriusa. Kitűnő előadás születik, s ahogy halad előre a játék, a nézőtér egyre felszabadultabban nevet, bugyborékol, mondhatni, nyerít. Előttem Balassa Péter ül, sokszor hangosan derül, sosem felejtem el göcögő nevetését. S mi történik a színpadon? Megírtam anno kritikában, de rögzültek bennem a gesztusok, a poénok; színpad és nézőtér „összelélegzésének” vagyunk tanúi. Sinkó László bajszos funkcira maszkírozottan érkezik, bizonyos fejtartásaiban nem nehéz fölismerni a fő-fő kultúrkorifeus arcélét. S mikor Raksányi Gellért is rákezdi, és hunyorítva, poénkodva, megcsavarva hanghordozása tónusát, ironizált, familiáris gesztusaiba a pártfőtitkár apró mozdulatait is belecsempészve gurguláz elő bizonyos szavakat Lebovicsnak, a koravén tinédzsernek, aki a szenilis nagyapával, Miksával múlatja az időt, nos, ekkor felrobban a nézőtér, s fuldoklunk a röhögéstől.

1981-et írunk, s bár már hajszálvékony repedések mutatkoznak a rezsim gránitoszlopain, ámde kőkeményen áll a puha diktatúra vagy mi; „nem babra megy a játék”, ahogy egy későbbi, elhíresült újságcikk is tudósított a helyzetről a párt központi lapjában. Tóth Dezső arca pulykavörös, de elcsitulnak a nézőtéri hullámok, s Kornis Hallelujája masszív robbanékonyságával rést üt a három éve kinevezett Nemzeti-direkció falain. Leadom a cikket, hónapokig állólistán van, októberben jelenik meg a Kritikában. Aztán csak hosszú évek múlva tudom meg, hogy Aczél a maga szokott módján nehezményezte a publikációt a szerkesztőnek, s hogy miféle iszapbirkózások mehettek a kulisszák mögött, hiszen többek között Kornis Hallelujája volt az egyik casus belli, amiért Zsámbékinak és Székelynek ellehetetlenült a helyzete a Nemzetiben, de szerencsére a Katonában folytathatták, amit megkezdtek. A szerkesztőm soha nem tett említést az esetről, a metakommunikáció szintjén sem, ez hozzátartozott a személyiségéhez és a kor koreográfiájához.

Messziről kellett kezdenem, hogy érzékeltetni tudjam, Sándor L. István könyve kényes és krimi izgalmú színháztörténeti periódust rögzít, dokumentál, adatol. A szerző szélesre tárja a vizsgálódás szemhatárát, s a legszélesebb történeti, kultúrpolitikai és „nagypolitikai” kontextus felvillantásával írja meg monográfiáját a Katona József Színház megalakulásáról. (A könyv alcíme: A kezdetek, s a kötet utolsó mondata utal a lehetséges folytatásra.) A 342 oldalas mű hatalmas filológiai apparátust vonultat föl, a korabeli politikai és kulturális sajtótól a levéltári iratokon át sokféle forrásra, szakirodalomra támaszkodik, a csekély számú színháztörténeti munkákra is, természetesen. Így elsősorban Mészáros Tamás A Katona című könyvére (1997), az Imre Zoltán–Ring Orsolya szerzőpáros Szigorúan bizalmas című nélkülözhetetlen dokumentumkötetére (2010), Bogácsi Erzsébet Rivaldazárlat című izgalmas munkájára (1991), Kornis Mihály könyveire, korabeli színikritikákra vagy Radnóti Zsuzsa szintén megkerülhetetlen tanulmányaira s kötetére (Cselekvés-nosztalgia, 1985).

Sándor L. könyvének igazi nóvumát, pikantériáját – s persze legfőbb módszertani dilemmáját – a korszak emblematikus és elhíresült előadásainak, műveinek kontextusba ágyazott elemzése adja. Ilyen például a Budapest Orfeum nagy szériát megért előadásának bemutatása vagy a Cseh Tamás–Bereményi Géza szerzőpáros dalainak s a Frontátvonulás című előadásnak az elemzése. Ugyancsak tanulságos része a kötetnek a Nemzeti Színház körüli politikai viták leírása; ajánlott olvasmány a Nemzeti históriájával foglalkozó mai szakíróknak.

De izgalmas a korabeli kulturális „kézi vezérlés” és az erősen hierarchizált kultúrairányítás intim vonatkozásainak feltérképezése is – ezek a könyv legfontosabb passzusai –, mindezekről már színházi előadásokat is láthattunk, például a Katonában, a Notóriusok-sorozatban. Vadász Ilonának, a Nemzeti párttitkárának levele s „közreműködése” Kádárnál a Nemzeti Színház ügyében szintén szimptomatikus, és okulásként szolgálhat mai színházcsináló nemzedékeknek. A kötet – számomra – legérdekesebb s legpontosabban okadatolt fejezete „A Halleluja-dosszié” címet viseli. Természetesen nem azért, mert a Halleluja kapcsán, ha csak egy kritika erejéig, magam is részese lehettem a színháztörténeti eseménysornak. A leírás, a művek elemző bemutatása s a színháztörténészi-elemzői nézőpont ezeken az oldalakon a legteljesebb, legmarkánsabb.

A könyv jelentős része ugyanakkor adattár, lexikális, színháztörténeti, politikatörténeti tények rögzítése. Címszavak személyekről, a kor kulcsszereplőiről. Néhol túlburjánzanak a lexikális adatok, van olyan, rövid mondat a kötetben, amelynek minden tulajdonneve hosszú lábjegyzetet kap, hol nélkülözhetetlen, hol evidenciaszámba menő információkkal (94. o.). A Budapest Orfeumról szóló fejezetben minitanulmány vagy lexikoncímszó terjedelmű lábjegyzetet kap Teleki Pál, Bethlen István, Hóman Bálint, Gömbös Gyula, Sztójay Döme és mások. Ezek az információk nem haszontalanok, ám nem is nélkülözhetetlenek, de mindenképpen elnehezítik az olvasást, rávilágítva a műfaji-tematikai és módszertani dilemmára: színháztörténetre vagy politikatörténetre koncentráljon-e a kötet. Aztán leírások sorakoznak a könyvben a Katona történetének kezdeteiről, például a Thália szekerén című nyitó előadásról, melyet Zsámbéki rendezett, s amelyet – a korabeli kritikákat idézve – hosszan elemez Sándor L. István.

A kötetet lapozgatva többször is felmerült bennem, hogy a korszak kutatójának természetszerűleg írásos dokumentumokra kell támaszkodnia, holott a korabeli – félcenzurális, öncenzúrás – nyilvánosság korántsem rögzítette mindig pontosan és teljesen a valódi történéseket. A korabeli újságcikkek, elsősorban a politikai napilapokban, vélhetőleg nem bontották ki a valóság minden részletét. S e ponton megkerülhetetlen Aczél szerepe is, munkamódszere és politikusi habitusa, amely aligha hüvelyezhető ki a maga teljességében a korabeli jegyzőkönyvekből, kongresszusi beszámolókból, pártaktívák leirataiból. A káderpolitikai sakkjátszmákról mindenesetre sok érdekes tényt, esetet feltár a szerző.

A kötet nyitó fejezetének politikatörténeti leírásait ugyanakkor vázlatosnak vélem, éppen azért, mert elsősorban a korabeli politikai sajtóra s az úgynevezett hivatalosság dokumentumaira, a „politika önreprezentációjára” épít. A rendszerváltás előtti politikai sajtó jelentős része ideológiai panelek, állami lózungok lenyomata, a hivatali borzalomnyelv dokumentuma. A korabeli Elnöki Tanács elnökének, Losonczi Pálnak az ünnepi beszédeit vagy bármely pártdokumentumot csak kellő stíluskritikával célszerű vizsgálódás tárgyává tenni, Sándor L. tesz is ilyen jellegű elhatárolásokat. Ugyanakkor születtek már e korszakról, ha nem is nagy számban, hiteles memoárok, tanulmányok, történészi munkák. Némelyiket idézi is Sándor L., például Vásárhelyi Mária, Glatz Ferenc és mások írásait. Úgy gondolom, a korszak valódi arculata, brutális intimitása s igazi politikatörténete talán a korabeli szamizdat sajtóból s néhány folyóiratból ragadható meg leginkább. Meg a korabeli műalkotásokból, Bódy Gábor filmjeiből, Gothár Péter Megáll az időjéből, Jeles András A kis Valentinójából, Fehér György munkáiból, s persze a szépirodalomból, Petri György verseiből, a Termelési-regényből, az Emlékiratok könyvéből, Kornis prózájából, Cseh Tamás–Bereményi Géza dalaiból és így tovább.

A színháztörténet-írás persze rigorózusabb és le-íróbb jellegű tevékenység terepe. Sándor L. István hatalmas színháztörténészi munkát végzett azért, hogy a hetvenes–nyolcvanas évek fordulójának egyik kitüntetett, elnyújtott kultúrtörténeti pillanata plasztikusan és árnyaltan jelenjen meg a mai olvasó előtt. Ám ha Mrożek darabjainak hazai recepciója, színpadi útja vagy A márványember és A vasember című Andrzej Wajda-filmek masszív elemzés tárgyát képezhetik a kötetben, akkor legalább ugyanennyit megérdemelt volna, mondjuk, a kaposvári Marat/Sade előadása vagy a győri, Szikora János és Bódy Gábor által rendezett Hamlet, amelyek legalább annyira hozzátartoztak a kor színháztörténeti kontextusához, mint Andrzej Wajda filmjei.

S végül a magam földhözragadt filosz módján nem hallgathatom el, hogy a bőséges lapalji jegyzetapparátus ellenére is hiányoltam a kötetből a bibliográfiát, a felhasznált irodalom jegyzékét, a szaklektort s a névmutatót. A monográfia persze így is roppant tanulságos.

Sándor L. István: A Katona és kora. Ellenfény Könyvek, 2015.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés