Adorjáni Panna: Betolakodni a másnapba

Philippe Quesne/Campo: Másnap (2015. december)

Az előadás minden mozzanatában érezni a játék és komolyság, az ökörködés és professzionalizmus jóleső kettősségét, ahogyan gondolati szinten is tetten érhető ugyanez a feszültség.


A Trafó terében, felére szűkített nézőtér előtt rögtönzött játszótér: jobboldalt hatalmas habszivacsokból lépcsőzetes erődítmény áll, középen hatalmas fémállványon fehér óriáslufi, baloldalt a sarokban hangszerek, erősítők, színes kábelek, a háttérben fehér vászon, panellakások fotóival. A játszótér lakói nyolc és tizenhárom év közötti gyerekek, fiúk és lányok vegyesen, akik az ún. Szuperhős Akadémiára járnak, ahol megtanulják, hogyan védjék meg magukat, ha földönkívüliek vagy szörnyek támadják meg őket. A francia Philippe Quesne rendező Másnap (Next Day) című előadása a belga Campo Művészeti Központtal közreműködésben.

A játék elején körbejár a mikrofon a habszivacsokon fetrengő vagy a térben fel-alá járkáló gyerekek között, és sorban mindenki elmondja a nevét, hogy hány éves, milyen hangszeren játszik, illetve hogy melyik a kedvenc jelenete az előadásból. A bemutatkozás informatív és izgalmas: név szerint megismerjük a játszókat, illetve előre megtudunk részleteket az előadásból. Például azt, hogy játszani fognak a hangszereken, hogy körbe-körbe fognak rohangálni, de legfőképpen azt – hiszen többnyire ez a kedvenc jelenet –, hogy egy adott pillanatban minket nézőket majd megdobálnak. Ezután bekészítik a teret, és indul az akadémiai oktatás. A háttérben felhúzott vásznon felirat jelzi a napi órarendet – tulajdonképpen az előadás egyes jeleneteit –, ezeken aztán annak rendje s módja szerint végig is haladunk.

Bár a Másnap látszólag csak azt mutatja meg, ahogy tizen-egynéhány gyerek bizonyos játékszabályok szerint együtt létezik egy térben és egy bizonyos időintervallumban, a rendező Philippe Quesne pontosan a játék laza, de jól kigondolt megszerkesztése által teszi láthatóvá azokat az elemeket és mechanizmusokat, amelyek messze túlmutatnak mind a gyermeki léten, mind pedig a játékon – illetve jelen esetben a színházon magán. A játékidő körülbelül kétharmadánál kerül sor az előadás egyik hangsúlyosan reflexív mozzanatára: véget ér a nap az akadémián, a gyerekek pedig várat építenek a habszivacsból, ami majd megvédi őket az esetleges támadásoktól. Az egyik kisfiú a vár ormán csücsülve elkezdi magyarázni, hogy milyen lényektől is kell védekezni és hogyan, illetve hogy milyen alkalmak bizonyulnak veszélyesnek. Miközben a fiú különféle támadási és védekezési technikákról mesél, és arról, hogy sokszor a legkevésbé látványos behatolókkal a legnehezebb elbánni, a háttérben a felirat lassan sorolja a legkülönfélébb katasztrófahelyzeteket. A járvány, a túlnépesedés, a terrorizmus, a nukleáris háború és egyéb valóságos borzalmak között néha megjelenik ugyan egy-egy viccesebb, sci-fibe illő „katasztrófa”, ugyanúgy, ahogy ebbe a gyerekjátékba is szinte észrevétlenül férkőzi be magát az a húsba vágóan valóságos világ, amin felnőttek és gyermekek együtt osztozunk. De míg a gyermekek számára mindez csak játék, illetve a jövő dolga, felnőtt nézőként nem lehet nem látnunk azt, hogy mindez sokkal többről szól, mint holmi gyerme-kek ártalmatlan színházi – és nem csak – együttlétéről.

Hogy ki mit és mennyit lát abban, amit néz, azt a saját nézősége és reflexivitása szabályozza: Quesne elhint bizonyos jeleket, tárgyakat, amelyek különféle asszociációknak engedhetnek teret, és eléggé lazára szabja a jeleneteket ahhoz, hogy legyen idő nézni, a játszókkal együtt örülni, kicsit nekünk is játszadozni vagy akár reflektálni, eltűnődni. Az egyik ilyen – egyébként eléggé egyértelmű – jel maga az előadás címe: ezek a nagyon fiatal előadók óhatatlanul eszünkbe juttatják a jövőt, legyen az a szuperszonikus hősök kitalált jövője vagy az utánunk következő generációk sokkal kevésbé fantasztikusnak tűnő földi léte. Amikor tehát felénk fordulnak és elmondják, hogy velünk szeretnék elgyakorolni a védekezést az esetleges betolakodók ellen, majd öklömnyi habszivaccsal jó alaposan megdobigálnak minket, akkor nem lehet nem arra gondolnunk, hogy bár mi csak eljátsszuk a földönkívülieket és egyéb szörnyeket, talán pontosan mi magunk vagyunk azok, akik puszta jelenlétünkkel és minden cselekedetünkkel tesszük egyre romlottabbá azt a földet és világot, amit utódainknak hagynánk örökül. A habszivacs-csata kitűnő móka, a közönség örömmel bekapcsolódik, és nevetve dobja vissza a szivacskockákat a neonsárga köpennyel és sárga papírmaszkkal felszerelkezett gyermek hadseregnek. Ahogy akkor is készek vagyunk bekapcsolódni a játékba, amikor a helyszínen a gyerekek által sütött palacsintával kínálnak – ekkorra már elég óva elhintett jelet találok meg a előadásban ahhoz, hogy a palacsintasütésről és -osztogatásról a gyermekmunka (is) eszembe jusson. Felelősségem tehát nemcsak abban rejlik, hogy nézőként hogyan reagálok mindarra, amit látok, de abban is, hogy egyáltalán milyen mértékben vagyok hajlandó felelősséget vállalni a jelenemért a másik másnapja érdekében.

A Másnap kapcsán nagyon fontos megjegyezni, hogy mindaz, amit a gyermek előadók benne cselekszenek, önmagában ártalmatlan; nem látni jelét annak, hogy a rendező hosszú beszélgetéseket folytatott volna velük arról, amiről ez a darab majd „szólni” fog, esetleg a civilizációnk és az európai kultúránk jövőbeni perspektíváiról. Az asszociációk, jelentések ugyan arról jutnak eszünkbe, amit látunk, de többnyire bennünk születnek meg, az előadásban csak részletekben, szétszórva és potenciálként találhatóak meg. Erejük viszont pontosan ebben rejlik: sokkal elevenebben hat ugyanis az a kép, amit az agy kreál, bárminél, amit a színház négydimenziós terében megképezhet. A gyermekkorú előadók szerepeltetése ugyanakkor felveti a kérdést: milyen mértékben nevezhetjük kihasználásnak, hogy a kiskorúak irányított jelenléte által megteremtődik egy olyan világ, amelynek a megértésében és átlátásában ők nem lehetnek egyenlő feleink? A színház mindig alkalmat ad annak a különbségnek a megtapasztalására, ami az alkotó elgondolt cselekvései és a néző ezekről alkotott megfigyelései között feszülhet, ám a kiskorúakkal megrendezett Másnapban ez a szakadék ennél sokkalta hatalmasabb. Quesne előadása esetében azért is nehéz egyértelmű álláspontot kialakítani a gyermekek színpadi szerepeltetéséről, mert hihetetlen természetességgel és biztonságérzettel léteznek a játéktérben. Irigyelni való az a könnyedség, ahogy járnak-kelnek a színpadon, ahogy érezzük ugyan: tudják, hogy nézzük őket, de lepereg róluk a tekintetünk, nem akarnak nekünk szerepelni, inkább csak játszanak. Az ilyen típusú színpadi jelenlét – amelyet közhelyesen „civilnek” szoktunk nevezni, valójában azonban inkább a performeri jelenléthez és a posztdramatikus színházhoz kapcsolható – üdítően hat a dramatikus színházhoz szokott nézői szem számára.

Az előadás zenei anyagát többnyire a játszók biztosítják, a produkció végén pedig egymás után több dal is elhangzik. A zenekarban szintetizátor, gitár, basszusgitár, bőgő, dob, de xilofon, melodika, ukulele és hegedű is van, és stílszerűen a csapat egyik legkisebb tagja, egy apró kislány a karmester, aki – meglepetésünkre – valóban tud vezényelni, és nem csak a vicc kedvéért állították oda kalimpálni zenésztársai elé. Az előadás minden mozzanatában érezni a játék és komolyság, az ökörködés és professzionalizmus jóleső kettősségét, ahogyan gondolati szinten is tetten érhető ugyanez a feszültség. Az egyik kisfiún például nirvanás póló van, ezért bár meglep, mégis magától értetődőnek érzem, hogy a zenekar ráadásként a Smells Like Teen Spiritet játssza el. A csilingelő filmzene-adaptációk (több részlet elhangzik például az 1937-es Koldus és királyfi Erich Wolfgang Korngold által komponált zenéjéből), Edvard Grieg Peer Gynt-szvitje és egyéb játékos dallamok mellett Kurt Cobain lázadó sorai tőlük szokatlanul keserűnek tűnnek. A gyerekek nem éneklik, talán nem is ismerik a szöveget, de miközben hallgatom a ráadást, az alábbi sorok visszhangzanak minduntalan bennem: „Load up on guns, bring your friends / It's fun to lose and to pretend [...] / With the lights out, it’s less dangerous / Here we are now, entertain us.” Tinédzserkorom lázadó nihiljének emblematikus sorai élénk ruhában, hangszerekkel állingáló gyermekek színes zenekarába transzponálódnak, s bár nem hangzanak el, hiányuk által még hangsúlyosabbnak érződnek. Egy-egy pillanatra végigfut a hideg a hátamon, miközben alapvetően boldognak érzem magam ebben az elő-adásban nézőként és emberként – minden egyszerre szívszorítóan örömteli és felkavaróan dermesztő.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés