Péter Márta: Csak egy kis harapás

Fehér Ferenc: Helló, zombi! (2015. december)

Lehet, hogy az alkotó a „magasrendű” bölcselkedés helyett inkább nyitva hagyja a kaput, ami mögött tényleg és egyszerűen zombikat látni. Félelmetes?


A Helló, Zombi! előadása utáni kérdésre, hogy milyen volt a darab, azt válaszoltam: Fehér Feri-s. Mert hát az évek során Fehér Ferenc előadásai, személyes színpadi jelenlétei egyfajta kategóriává, jól fölismerhető minőséggé nőtték ki magukat. Hogy miféle jegyekkel? Például azzal a megkérdőjelezhetetlen intenzitással, jellegzetes és utánozhatatlan táncmatériával, valamint sajátos színpadi/jelenléti monomániával, amely végül minden tematikából Fehér Feri-s darabot kreál. Ezért is nehéz elkötődni a mindig készen álló és mégis mindig meglepő előadói-alkotói vegykonyhától, amely kompakt és egyedi, s amely minden látszat ellenére mélyen őrzi titkát, belső motívumait.

Már a címben ott lebeg a kettősség, valamilyen ijesztő könnyedség, hiszen a kedélyes „Helló!” itt egy zombinak szól, mintha csak valakivel összefutnánk az utcán, akinek ez a beceneve. És akár ebből a helyzetből is kerekedhetne egy laza darab, ám nem így van. Az elő-adáshoz mellékelt szöveg megrajzolja a világot, amelynek lakói, vagyis az „élő halottak” bizony mi vagyunk (vagy mi is lehetünk), és ebben a világban nincsenek érzelmek, vágyak, betegségek, angyalok, csak végtelen üresség és végtelen magány meg sűrű sötétség létezik. No, meg az állandó éhség. A megoldás pedig az ölés, mert ölni a legegyszerűbb. „Csak egy harapás! Csak egy kis harapás! Icipici harapás!” Most csak az utóbbi, szinte könyörgően precíz mérték az egyetlen komikumba hajló elem, ám ez is csak a papíron létezik, mert a Helló, Zombi! tánc- és mozgásszínháza mindvégig komoly, sőt komor. A három előadó nem a zombifilmek kliséit ölti magára, hanem egy minden ízében sötét közelképet hoz. Mintha az alkotó a zombivilágban lelt volna jelenünk analógiájára, amelyben „az ember magasabb rendű idegi funkcióit elvesztve, már állati szintre süllyedt, ám holttest volta ellenére mozog, tevékenykedik, miközben gyakran emberi vérrel vagy hússal táplálkozik”. Nem kell túl erős fantázia ahhoz, hogy a képet mai életünkre alkalmazzuk, amelyben elsőrendűen manipulált tárgyak, avagy alanyok vagyunk, s ezt talán észre sem vesszük, sőt olykor naivan élvezzük is. Ám lehet, hogy fölösleges a konvertálóművelet. Lehet, hogy az alkotó a „magasrendű” bölcselkedés helyett inkább nyitva hagyja a kaput, ami mögött tényleg és egyszerűen zombikat látni. Félelmetes? Nyomasztó, hogy te is egy potenciális zombi vagy? Ebbe a verzióba már belefér a komor színpad képe is, miközben a mű ledobja a lehetséges szofisztikált tartalmakat.

A Szkéné Színház mindvégig szürke árnyalatokban tartott színpadán (fénytervező: Kovácsovics Dávid) három alak fekszik, szürkéskék pizsamára ütő öltözékben (jelmez: Simon Judit). Geometriai alakzatuk nem szokványos; fejjel a nézőtér felé hasalnak, ketten a földön, harmadik társuk pedig rajtuk, és az általa „előrajzolt” minimálmozgásból, apró vonaglásokból arra gondolhatunk, hogy ez a felső figura talán uralja a másik kettőt, megszabja lehetőségeiket, vagyis ő a domináns zombi. Ez a fonál azonban olykor megszakad, és úgy tűnik, mindhárman önálló karakterek, szólóikban – a hasonlóan groteszk, görcsökbe ránduló mozgásepizódok ellenére – érzékelhetően más minőséget mutatnak. Talán jelzés ez valamikori (emberi) különbözőségeikről, amely azonban jelen zombiságukban már csak egy fakó, tudattalan emlék. S még az is a múlt, az ún. „normális” élet egykori birodalmának sztereotip maradéka, hogy itt valamelyikük mintha vezérkedne, hiszen a zombivilág lakói, ahogy az értekezések mondják, egymást nem bántják, kizárólag az életre kattannak rá, vagyis a számukra megfelelő alanyokat keresik, táplálkozás céljából. Némileg tán félelmetes is lehet a gondolat, miszerint „jelenlegi ismereteink szerint zombik – amennyiben ezen a vér- és agyvelőkiszívó élőhalottakat értjük – nem léteznek, létük ellenkezik a fizika és biológia törvényeivel, és bizonyítékokkal sem igazolható”. Elég a tudománytörténetre fókuszálni, hogy kiderüljön, az ember hányszor tekintette véglegesnek a pillanatnyi tudását, hányszor bizonyította be kizárólag azt, amit akart, és cáfolta meg azt, amit nem akart elfogadni, illetve hány olyan tudóst ölt meg válogatott eszközökkel, aki „nemkívánatos” felfedezéseivel túlzottan is feszegette a fizika és biológia mindenkori „törvényeit”. A Helló, Zombi! előadása kapcsán bizony efféle, nem egészen komfortos utak is nyílnak, persze rögvest elhessegetve. Ám itt több kérdés is támad, mindjárt az, hogy egy alkotásban vajon mindig és kizárólag csak az jelenik-e meg, amit alkotója elgondolt. A művészettörténeti diskurzusok ismernek néhány komoly ellenbizonyítékot, e lehetőséggel, illetve a jelen műre is érvényes más izgalmas megközelítésekkel azonban most nem foglalkozhatunk, maradunk a konkrét szerkezeti kérdéseknél.

A mű kissé féloldalasnak tűnik, mert hiányzik a másik pólus, amely (tánc)dramaturgiai szempontból mozgásba lendíti, mozgásban tartja az akciókat, cselekvésbe lendíti erőiket, ami ellensúlyt ad ennek a három figurának, vagyis ami által igazolódik darabbéli létük, hiszen a zombik sem léteznek élők nélkül, egymással pedig nem harcolnak, saját közösségükben nincsenek konfliktusaik. De máris itt az újabb kérdés: ez a lét tulajdonképpen maga a legmélyebb ösztön, a kondicionálódott szellemi üresség, amely állapotról most egy nagyító alá vont közelképet kapunk? Utóbbi verzióban még inkább feltűnik az energiák koncentrált hergelése, a mindvégig feszes egypólusú lét. Bizonyos megszállott együteműség, amely fönntartja a feszültséget. Azt a furcsa érzést, hogy ez valamiféle zárt világ, saját és titokzatos hajtóerővel. Amiért végül azt gondolni, hogy igen, ezt csak Fehér Ferenc tudja így, igen, ez „hamisítatlan Fehér Feri-s” opus. Ebből jöhet az is, hogy a színpadon mintha Fehér triplázódna meg, mert a remek társak, Czap Gábor és Szitás Balázs elsősorban odaadó és hűséges másolatai a koreográfusnak, akihez alkatuk, szikárságuk is közelít. Az azonosság még hármuk érzékenyen világított meztelenségében is erősebb a különbözőségnél. Ugyanakkor a Fehérrel előadott duókban az alkotó mindig felismerhető marad. Talán valamilyen zsigeri nyugtalanság, az izmok sajátos hirtelensége, az ütemek másféle, szinkópás testi képe az ok, s persze a megfoghatatlan jelenség egésze, amely mint egy ősidőktől őrzött animális reflex, egy vad meg-megránduló nyúlánkságát idézi, amit tényleg csak Fehér teste tud, s amely közel sodor a tematikához, és a tematikától messzi tájakra is elvezet.

Hogy mi is valójában a koreográfusi szándék, az valószínűleg nem fog kiderülni, s talán keresni sem kell, mert a mű maga Fehér Ferenc, és ezt a művet szerethetjük vagy sem, az biztos, hogy a kortárs terepén külön hely illeti meg.

Fehér más opusaihoz hasonlóan tehát most sem lelhetünk biztos talajra; minden igaz, és mindennek az ellenkezője is az lehet. (E téren a TAO TE Lábán-díjas koreográfiája igazi telitalálat volt.) Feltűnhet persze a témaválasztás, bevillanhatnak korábbi művek (Dracula, Imagó), amelyekben a tét valamiképpen az emberi egzisztencia, amitől az alkotó-előadó révén hol távolodunk, hol közeledünk hozzá. És e meglehetősen viszonylagos pozícióból az is kiderül, hogy az ember, az emberi szint csupán egy idea, egy relatív pont az elmozduláshoz, a teremtett lények pedig csak úton vannak felé, s közben sokszor megrekednek, tévutakra tévednek. Úgy tűFnik, Fehér az emberi lény idea-képével, az ember-lényiség természetével vívja színpadi meccsét, s a bonyolult képletben talán az alkotói munkát szakmai konzultánsként is segítő társ, a pszichológiában otthonos Simon Judit is szerephez jut.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés