Miklós Melánia: Jövőben a rend

Szarka Tamás: Éden földön – Nemzeti Színház (2015. december)

Szarka Tamás művének világrendjében, ahogyan az Éden földön cím is sejteti, még rétegzettebb a bipolaritás: szemben áll egymással az égi és a földi, az állati és az emberi, az örök és a mulandó.


Szarka Tamás Kossuth- és Magyar Örökség Díjas, költőként is jegyzett dalszerző a Nemzeti Színháznak írt Éden földön című színpadi műve Hany Istók XVIII. századi legendáját dolgozza fel. Pontosabban kiindulási alapként használja egy népnevelő célzatú mű megalkotására.

A kapuvári mese, amelyre a Hanságban komoly brand épült a Fertő-Hanság Nemzeti Park rehabilitációjával együtt, egy 1749-ben a lápból kifogott nyolcévesforma fiú története. Bár rendelkezünk róla írott forrásokkal, kevés információ tekinthető hitelesnek. Sokan kutatták a monda eredetét, mások a legendaképzés archaikus prototípusának tartják. Az irodalmi fikció világába Istókot Jókai Mór vezette be a Hanságban játszódó Névtelen vár című regényének egyik szereplőjeként. A képzelet a kezdetektől fogva kiszínezte az állatok között felnőtt fiú történetét, amely jól kibontható szituációkkal szolgál a dramatikus feldolgozásokhoz: Istókot, akinek pikkelyek borítják a testét, uszonyok nőttek az ujjai között, és nem tud beszélni, halászok fogják ki a lápból. Átadják a várkapitánynak, megkeresztelik, taníttatják, csendőrökkel őriztetik. Egyetlen barátja a kapitány lánya, akinek egy kosár békát visz az esküvőjére, ezért megverik. Nem tudja megszokni az emberek közötti életet, visszamenekül a lápba. Az egyén és a közösség találkozása, az integráció és a másság elfogadása azok a kulcsszavak, amelyek mentén a félig ember, félig állat (mitológiai) lény története – mint a kollektív tudattalanban megjelenő félelmek ősképe – aktualitásában is kapcsolódik a napi valósághoz. Életkori problémák, amelyekre a mesélés megoldási mintákat kínál. (A témából legutóbb Pallai Mara szövegéből készült gyerekelőadás a győri Vaskakas Bábszínházban.)

Szarka Tamás művének világrendjében, ahogyan az Éden földön cím is sejteti, még rétegzettebb a bipolaritás: szemben áll egymással az égi és a földi, az állati és az emberi, az örök és a mulandó. Mindent fordított nézőpontból látunk, ahol a főhős és otthona, a láp működik „emberiként”, a „civilizált” társadalom pedig művi és idegen. (Istók és barátai beszélik a mi nyelvünket, érzéseik és motivációik ismerősek, az érdekes halandzsanyelven kommunikáló emberek viszont furcsa lények.) A dichotómiát erősíti a feldolgozás is: a legenda ismert epizódjait a szerző a második részben bontja ki, amelyhez hozzákölt egy első felvonásnyi víziót Istók természetben eltöltött „édeni” életéről. Mindemellett a dalszövegek üzenetében kódolja a metafizikai tradicionalizmus világképét és ideológiáját. Afféle kozmológiai alapú aranykor-utópia kerekedik így ki a történetből, amely a talált fiú legendáját a mitikus, szakrális hagyományból építkező (fordított) beavatásként ábrázolja. (Istók családját totemállatok: a farkas, a kócsag és a sas alkotják, az állatok közösségének összetartozását ősi magyar díszítésmotívumokra emlékeztető jelzés jelöli stb.)

Bozsik Yvette rendezése paradox módon úgy őrzi meg ezt a szimbolikát, hogy a legmodernebb vizuális műfajok kontextusában próbálja meg felülírni azt. A két felvonás között a digitális animációk ihlette látvány képez hidat. Noha a két rész világa Cziegler Balázs tervezésében eltérő eszközökkel épül fel (fantasy kontra cyberspace), az elidegenítés, a monumentalitás és a kidolgozottság mindkettőben azonos. Az első felvonás egyetlen kompozíció, ahol a fehér szín, a letisztultság és a harmónia dominál. Jégcsapokra emlékeztető műanyag szálak és függönyök keretezik a teret, amelynek közepén egy organikus (sámán)fa áll, mellette egy hatalmas, hintázó fészek. A jól világítható díszletben látványos a foszforeszkálás, a füst és a hansági láp hírhedt lidércfényei, valamint a kereten kívüli vetítés a láp elmosódó képével. Minden szereplő plasztikusan tűnik fel ebben az „üres” térben, kiemelve a Berzsenyi Krisztina által megálmodott jelmezkölteményeket. Kifinomult elegancia, az anyagok és színárnyalatok gazdagsága jellemzi a ruhákat, amelyeket tükrök, ékszerek, rojtok, fejfedők, tollak és testfestés díszítenek. Az öltözékekben a jellemfestő funkcionalitás és az archaikus motívumok köszönnek vissza (a kócsag pliszírozott, tüllhatású „szárnyakkal” repül légiesen a tisztaság égi hírnökeként, a farkas sámánsubát és agyarral díszített fejdíszt visel stb.). A víz mint elem nem jelenik meg, így inkább a fantasy-filmek világában érezhetjük magunkat, a repülés és a beszélő állatok varázslatával, éjszakai tündérekkel, szerencsebékákkal. Istók pedig teljesen normális „indián” gyerek a vadonban.

Ezt a világot „falja fel” a második felvonásban az emberi civilizáció, és kereke, az idő, amely a vetítés fő motívumaként figurálisan is visszatér. Évszázadok és eltérő hagyományok keverednek a kultúrtörténeti videojátékban, ahol minden távvezérlésszerűen működik: a színpadtechnika, a fények, a cyberspace stílusban animált vetítés (amely az „üres” mechanikának 3D-s mélységet és a haladás illúzióját kölcsönzi), valamint az Oskar Schlemmer marionett utópiáját idéző táncok. A Bauhausbühne atyjának hatása nemcsak a koreográfiában ismerhető fel – a színek, a formák és a mozgás kompozíciójából megszülető absztrakt térről és a jelmezekről is asszociálhatunk az 1922-es Triadikus balettjére. Élénk monokróm színek, szivacsos anyagok, maszkszerűen festett babaarcok, geometriai formák és szürreális rátétek jellemzik a szereplők külalakját ebben a felvonásban, ami sok humor és játékosság forrása. A technicizált világot megszelídíteni hivatott stílus- és műfajkavalkádban jól meg is férnek egymás mellett a magyar népmesék elrajzolt (vadász)figurái, a képregényszerű csendőrök a gombjaikra „ragadt” kétdimenziós kanalakkal, a szelfibottal fényképezgető plázacicák, a Napóleon-jelmezben flangáló várkapitány, az ufó-fejű kisdiákok, Alíz Csodaországának ötórai teavendégei, a matyó stílusú menyasszonyi ruha pillecukor fejdísszel és a szomorú bohóc. Az előadásnak lendületet adó karikatúrák amellett, hogy szórakoztatóak, görbe tükröt mutatnak a jelennek, és közelebb hozzák a jövőt. Időutazáson vagyunk (back to the future) a kulturális galaxis metaforikus terében, amely a „sötét” középkortól a kibertér virtualitásáig terjed.

Az előadás elsősorban a látványban, a néptánc, a mechanikus marionett és a kortárs tánc elemeiből építkező koreográfiában, illetve a zenében erős. (Különösen a második felvonás összetettebben „jelentéshordozó” táncjelenetei – például Istók iskolai beilleszkedése vagy a násznép mulatozása a lakodalmas asztalnál – hatásosak.) Szarka Tamás akusztikus hangzású, gazdag hangszerelésű zenéjében lírai és keményebb dallamok váltják egymást, a népzene, a rock(opera) és a sokak által kedvelt Ghymes-zene sajátos elegyét alkotva meg. Élményszerű az a hangzó környezet, amelyet a lápi világ madár- és állathangjaiból komponált, afféle zenén túli rétegként. Mivel a számok között kevés az átkötő dialógus, a történetmesélés funkcióját egyrészt a dalok, másrészt a teremtett színpadi világ veszik át, amit a zenés fantasy műfajmegjelölés jól érzékeltet. Szarka verses szövegeiben azonban a világ állapotáról való híradás szándéka explicitebben van jelen a cselekmény dramaturgiai felépítésénél. A Ghymes frontembereként ismertté vált szerző munkássága irodalmi értékű részének tekinti a dalszövegeit, több alkalommal kötetbe is rendezte őket (2000: Vávává; 2005: Anonymus utazik; 2006: Anonymus kérdez; 2014: Társ a hóba). Az együttes honlapján olvasható idézet szerint: „A Ghymes pontosan tudja, honnan jöttünk és hová tartunk. Velük múltunk üzen jövőnknek” – ezt az ars poeticát a zenekar 1983-as megalakulása óta vallja. Dalaik a tudatos és meggyőződéses archaizálás lenyomatai, amelyek a hazaszeretet, a magyarságtudat és az egyetemes békevágy jegyében születnek.

Az Éden földön dalszövegeiben is ez a küldetés szólal meg, ám kevésbé hatékonyan. Sok helyen billen a prozódia és túlbonyolítottak a metaforák. Ilyen a „Lánc üti a kutya szívét boldoggá / Vére születi a farkast ordassá” refrén a Burkus dalában, vagy a „Félelembe mártani az éneket / Mélybe húz a dallamod tebenned […] / Félelembe mártani az óhajod / Mélyre húz a sóhajod tebenned” sorpárok a Vadak útján című számból. Noha a dallam könnyen tapad, az emlékezetünkbe ragadó rigmusok sokszor zavarosak („Égbe gondol, engem vár / Szívbe markol, engem vár” – hangzik el ugyanott az énekről, álomról, óhajról és a súlytalanról, illetve ezek ellentétpárjairól, ha jól értem). A tézismondatokat a zene nem feltétlenül segíti, elsikkadnak, vagy üres frázisokként lógnak a levegőben. („Forróbb, mint a zúgó vér / Erősebb, mint a halál / Jobban húz, mint anyaföld / Szebben hív az álomnál” – mondja Burkus szintén a Vadak útján-ban). A felnőtt befogadó is nehezen érti, nem beszélve az ajánlott, véleményem szerint alulkalibrált hat éven felüli korosztályról. A mű valójában nem is velük szeretne párbeszédet folytatni.

A szerző saját dalnok-létezésének esszenciáját sűríti a műben, a fennálló világrend kritikáját egy tradicionalista történelemszemlélet tükrében mutatva fel. „Mi az édenből jövünk, nem a civilizációból – hangsúlyozza a színlapon –, gyökereinkben a természet részei vagyunk.” A fejlődés tehát az ősi rend felszámolásával járó veszteség, amelyre a krónikásnak kötelessége figyelmeztetni, valódi feladata azonban a „vér szavának” felébresztése. Előbbire alteregója, a szomorú bohóc emlékeztet az előadásban, aki az Örökkévaló előtti bocsánatkérés mitikus figurájaként is értelmezhető, utóbbit maga a zene hivatott elvégezni. Nem pusztán az érzékiségével, hanem ideologikusan is, aminek kulcsjelenete, a keresztelés egyszerre hat betoldásnak és felkiáltójelnek a mű testén (elsőre nem is tudjuk hova tenni a hibbant pappal, a szárnyas angyalokkal és a fenyegető keresztekkel). Istók itt a keresztségben elnyeri az István nevet. Majd a kozmikussá táguló térben a magasba emelkedik, és egy Krisztus-archoz, majd a csillagos éghez intéz (nehezen érthető és értelmezhető) monológot arról, hogy „Mit tud tenni / S mit tud elviselni / Hittel: / Íme, az ember”. Szarka ezen a ponton „óhatatlanul” is megidézi a magyarság sorsában a kozmológiai és a civilizációs világrend korszakváltását feldolgozó emblematikus ősművet, az István, a király rockoperát és vele a nemzeti emlékezetet. (Burkus figurája és a farkasok tánca is Koppány-párhuzam.) Ezzel azonban a vágyott egység jövőképe helyett a dichotómiát erősíti tovább. Hiszen innen már csak pár lépésre vagyunk attól, hogy ősi és modern, klasszikus és kortárs, keleti és nyugati, konzervatív és liberális, jobb- és baloldali, barát és ellenség, azaz mi és ők álljunk szembe egymással a frontvonalnál.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés