Ady Mária: Egy széthullás margójára

William Shakespeare: Lear király (Radnóti Miklós Színház) - Több hangon (2015. december)

Már egyszer végigolvastam ezt a gondolatgazdag írást, tehát tudom, hogy egyetlen olyan momentum van benne, amelynek igazságát vitatnám: énszerintem az spenót.


Ady Mária, Stuber Andrea és Nánay István egyaránt október 4-én látta az előadást.

Ázott, penészfoltos falak ölelte nagypolgári lakás sokfüggős csillárral, tekintélyes, karmos lábú ebédlőasztallal, súlyos függönnyel, hófehér abrosszal, porcelán étkészlettel, ezüst evőeszközökkel. Diszkréten málló világ ez, önmaga iránti nosztalgiával terhes, haldokló miliő. Az asztalon gőzölgő húsleves, körötte külön tálakban cérnametélt, főtt sárgarépa, marhahús, a húshoz sóskamártás.1Kint talán készül vagy már tombol is a vihar, zuhog a falakat áztató eső, de itt bent fény van és melegség, kedélyes kanálcsörgetés, mosolygó arcok. Alföldi Róbert Lear királyában Menczel Róbert díszlete egyetlen képbe komponálva jelzi a tragédiát. Buzgón alakított szerepek, mindennapokat kitöltő színjáték varázshegyes, örök vasárnapi idillje ez a nagycsaládi ebéd, amely mögül csak itt-ott sejlik fel a közös élethazugság ára és ingatagsága. Az asztaltársaság nemes egyszerűséggel siklik át például az apró kellemetlenség fölött, amellyel a ferde padlójú szoba szolgál az étkezőknek: úgy kapaszkodnak székbe-asztalba, úgy kanalazzák a nézőtér felé meginduló levest, mintha semmi különös nem lenne abban, ha a világ kifordul sarkaiból, hogy a feje tetejére álljon. Leginkább a színpad mélyén jelzett, szimbolikus asztalfőn elhelyezkedő Lear királynak kell hanyagnak tetsző eleganciával résen lennie – ő trónol a legmagasabban. Ugyanígy nem vesz tudomást a joviálisan csevegő kis közösség a peremre szorultak fájdalmáról sem. A kitaszítottsághoz nem kell falakon kívül kerülni, a kiváltságosok között is vannak kevésbé kiváltságosok. Kacsingatós szalonkegyetlenséggel nevetnek Gloster gróf törvénytelen fián, Edmundon, leghangosabb a gúnyolódók között maga az apa. Csak a király jobbján ülő nő (Kováts Adél) kérdez vissza az ízetlen tréfára leheletnyi feddéssel a hangjában. őt Vörös Róbert dramaturg szövegváltozatával Alföldi rendezése költi a darabba Lear társául, és mivel a király lányai nemigen vesznek tudomást róla, mostohaanyának képzeljük. Érzékenysége is azt sugallja, hogy bár középen foglal helyet, nem ismeretlen számára az érzés: elutasítottnak lenni. Így is marad aztán mindvégig, kint és bent között. Miután Lear legkisebb lányával és Kenttel2együtt őt is eltaszítja magától3,a shakespeare-i tragédia Bolondjaként tér majd vissza a királyhoz. Háziköntösben, vastag, piros zokniban, kócosan, kisírt szeme körül elkent sminkkel bohócosítva úgy idézi az elveszett otthonosság bensőségességét, ahogy kezdetben a még megbontatlannak tetsző házi idillbe lopja be az otthontalanságot.

Ennél az asztalnál egyébként is megvan kinek-kinek a maga sérelme, nem is kell kimozdulnunk ebből a szalonként is szolgáló ebédlőből a tragédia kiteljesedéséhez. Bár a színfalak mögé vezető ajtók közül a jobb hátsó a használat logikája szerint bejárati ajtó, tehát nem egy újabb helyiségbe, hanem a külvilágra nyílik, az egy térbe sűrített játék éppen attól olyan nyomasztó, hogy lélektani értelemben érezhetően nincs kiút. Mintha egy nap alatt, egyetlen hosszúra nyúló ünnepi találkozón bontakozna ki ez a kisközösségre hangszerelt társadalmi vízió. A palástolni próbált indulatok utat törnek maguknak, a folyamatos súrlódásokban fokozatosan mállik le a kapcsolatokról kultúra, szokás és illem. Minden egyszerű, hétköznapi, ismerős. Nincsenek nagy titkok, drámai leleplezések, varázslatos fordulatok. Az álruhába öltözött Kentet Lear például azonnal felismeri. Kedveskedő iróniával játsszák el egymásnak a jelenetet, amely lehetővé teszi, hogy a királynak ne kelljen hű barátjára hirtelen haragjában kimondott ítéletét visszavonnia, szavát megmásítania. Alföldi Nádasdy Ádám pergő, a mai fülnek is gördülékeny, dallamos fordítását egy-egy kifejezéssel tovább közelíti az élőbeszédhez, az ezzel együtt megmaradó irodalmi íz pedig a polgári közeg ironikus, a végkifejlet vérengzésének szempontjából kifejezetten groteszk kifinomultságát hangsúlyozza. A családtagok között dúló reménytelen harcban egyébként is van valami menthetetlenül infantilis, mintha magukra hagyott gyerekek ugranának egymásnak: vajazókéssel vívnak, ollóval gyilkolnak, ragasztószalaggal büntetnek, kivájt szemgolyóval dobálóznak.4 De nem a játékos, fekete humor ellenére, hanem éppen annak segítségével bomlik ki ez a tragédia a maga nyerseségében – gondosan jelzett, erőltetett pátosz nélkül.

László Zsolt Lear királya életerős, középkorú, domináns férfi, nyugdíjba vonulását aggkori fáradtság nem indokolja. Valamiért mégis sürgős neki hátralépni, átengedve a vezetést a következő generációnak. Mintha a látszat ellenére megérezné a kibillenést, az őt körülvevő illúzió törékenységét, és a felelősség elől menekülne. Nem az örökébe lépő romlott fiatalok taszítják pusztulásba királyságát, a bukás már a kezdet kezdetén borítékolható. Valamit nem csinált jól, valami érezhetően feszül a családi ebéd fullasztóan negédes hangulatában, robbanásra készen. László Zsolt energikus mozdulatai, leereszkedő, öntetszelgő kedveskedése a körülötte ülőkkel és mindenre kiterjedő, ugrásra kész figyelme erőskezű, narcisztikus családfőnek rajzolja Leart. Folyamatosan monitorozza környezete feléje irányuló érzelmeit, és azokban is különösen önnön tükörképét. Az első dührohamból nemcsak az derül ki róla, amit a tréfálkozó társalgás erőltetett derűjében lappangó feszültség előre sejtet: hogy nehezen kiszámítható és hangulatfüggő ember, ezért félnek tőle. Valami alapvető, mélységes bizonytalanság is megmutatkozik a határozott fellépés mögött, és a kettő éles ellentétbe kerül – Lear, miközben menekül az általa vezetett közösség felgyülemlett problémái elől, talán öntudatlanul, de provokál. Mint aki, érzékelve a bomlás jeleit, előremenekül: a békés felszínt megbolygatva sietteti a pusztulást. A kihívásra adott válaszként válik érthetővé Cordelia nem annyira felszabadult, mint inkább önkéntelenül ellenpontozó, demonstratív nevetése is. Sodró Eliza alakításában Cordeliát egyébként is jellemzi valami kamaszos nyerseség, a játék önkéntelen leleplezése: hangosan viháncol, fintorog, meresztgeti a szemét, feltűnően feszeng, pofákat vág. De a családfő keserűsége nem a gyermeki ügyetlenségnek vagy tiszteletlenségnek szól. Legkisebb lánya a kivételezett kedvenc szerepét és ezzel együtt a részrehajló apai szeretet szerelmes kizárólagosságát utasítja vissza. Lear pozícióból beszél, de egyenlő félként szenved. Szerethetőségébe vetett hitének megingását a sértett hiúság szavaiba rejti. Felindultságában az asztalra ugorva maga teszi meg az első lépést a krízist leplező kulisszák lerombolásában. Haragjában valami igazán végleteset akar mondani, olyat, amitől a szeretett másik ugyanazt érzi majd, amit ő, ezért kitagadja Cordeliát. Hogyan is venné közben észre, milyen bántó lehet kirohanásának érzelmi intenzitása a két nővér számára? Azok gonoszsága úgy tény, hogy közben önmagában jelzett személyes dráma is. Ettől válik ez a családi horror Alföldi rendezésében társadalmi modellé: a mellőzöttek, kitaszítottak, ellököttek tragédiája az elfojtott indulatok kitörésével egy egész közösség balsorsává lesz.5

László Zsolt alakításában a király infantilizmusa tör felszínre azzal, hogy szavai és tettei mögül hatalmával együtt kivész az erély. Mindenkit ellök magától, aki közel áll hozzá, és csak úgy szórja az átkokat lányaira. Kitagad, meddőséget kíván, fröcsög.6És közben egyre bizonytalanabb, egyre többször ostorozza magát, törékeny önbizalma mégsem engedi, hogy felvállalja, ha valamit megbán. Hogy én az adott szavam visszavonjam, amit még sose tettem? – kérdezi Kenttől gyerekes kétségbeeséssel, egy pillanatra összetörten torpanva meg dühöngése közben az asztal tetején.7 De ahogy a nőiesnek bélyegzett könnyeket, úgy az ellágyulás minden más formáját is rémülten rázza le magáról – nem mer gyenge lenni. Fejére növő lányai nem kiszolgáltatottá teszik, csupán felfedik kiszolgáltatottságát, ő pedig ebben a szembesülésben közelebb kerül önmagához, mint hatalma teljében valaha.

A másik apa, Schneider Zoltán Gloster grófja nem ilyen büszke ember. Hétköznapi konformista, aki előzékenyen ostorozza önnön vélt szégyenét, csak mások ne gúnyolhassák. Törvénytelen fia, Edmund felé az elhatárolódási kényszer miatt nem képes gyengéden megnyilvánulni, a törvényesen született Edgar személyiségét pedig kitakarja előle annak státusa. Ahogy a nyitó jelenetben megdögönyözi a maga elé meredő, saját megaláztatásához zavart mosollyal asszisztáló Edmund (Pál András)8fejét, ebben az egyetlen gesztusban érzékelhetővé válik a tragikus konfliktus közöttük. Gloster megfelelési vágya, kínnal játszott könnyedsége éppúgy pozícióját tükrözi, mint a tehetetlenségből fakadó gyűlölet Edmundét. Gloster csak egyetlen székkel van közelebb a szimbolikus középponthoz, mint a királytól a lehető legtávolabb ültetett fiú. Learhez hasonlóan az a bűne, hogy bizonytalanságát a neki kiszolgáltatottak szenvedik meg: azok, akiknek sorsáért felelős. Alföldi rendezésében és Schneider Zoltán játékában Gloster drámája semmivel sem kisszerűbb vagy kevésbé megrázó, mint Learé – az apák tragédiája a középgeneráció kríziseként jelenik meg.9

És ahogy nő a káosz a színpadon – repülnek a kések és a poharak, borfoltos és véres lesz a terítő, lerántják a függönyt, feldőlnek a székek, az asztallap középső elemét kiemelik helyéről, és a csillár is leszakad –, úgy tisztul folyamatosan a kép. Az első jelenet idilli családja lassanként teljesen levetkőzi magáról a hazug rétegeket, és véresen, elveszve ül újra asztalhoz a záró jelenet halotti torához. Élők és holtak közösen gyászolva csipegetnek kelletlenül a feldúlt ebéd maradékaiból. Ebben a Lear királyban mindenki áldozat. Kováts Adél Bohóca olyan észrevétlenül hal meg egy eltévedt késtől,10 amilyen peremre szorítottan élt a király mellett. Lear nem megőrül, hanem visszavedlik gyerekké a csapások alatt, míg Edmund halálában árulóból és gyilkosból ismét kitaszítottá lesz: őt nem oldozza fel apjának magamegváltó szenvedése. A szín pedig, lepergetve magáról a családi idill kényszeresen foltozgatott mázát, azzá lesz, ami a felszín alatt kezdettől volt: győztesek és vesztesek, elnyomók és elnyomottak, kiváltságosak és kiszorítottak közös poklává.11



 

1 Stuber Andrea: Már egyszer végigolvastam ezt a gondolatgazdag írást, tehát tudom, hogy egyetlen olyan momentum van benne, amelynek igazságát vitatnám: énszerintem az spenót. A színe, az állaga, amikor Pál András Edmundja etikettszerűtlenül dolgozik rajta a merőkanállal! Spenót az. A későbbiekben az lesz a szerepe, hogy Szatory Dávid Edgarja evvel keni be magát, amikor Rongyos Tamássá vetkezik. Fedőfőzelék tehát. A lábjegyzet lábjegyzete: a színházhoz fordultam mint döntőbíróhoz. Spenót.

2 SA: Kentet Csomós Mari játssza, múlhatatlan gyengédséggel. Lesz olyan pillanat, amikor a három egyenes nő – Csomós Mari Kentje, Kováts Adél Bohóca és Sodró Eliza Cordeliája – az asztal alatt együtt gubbasztanak László Zsolt Learjével, mert halálig hűen vigyázzák őt.

3 SA: Ne sikoljunk el szó nélkül afelett, hogy amikor Kováts Adél figurája be akar avatkozni a Lear és Cordelia közti váratlan konfliktusba, akkor a férfi felpofozza őt!

4 SA: Andrusko Marcella Regan-alakításában szépen látszik, ahogy rá lehet kapni a gonoszságra. Eleinte illedelmes hercegnő ő, aki legfeljebb magában kíván ezt-azt a riválisoknak. Azután belső hergelés útján egyre nagyobb hajtóerő viszi a tettlegességbe. Irigységgel, féltékenységgel, indulattal veszélyes játszani. Ha az ember elkezdi tenni, amit elképzel, a végén eljuthat az elképzelhetetlenig is. Például hogy sikkes királyi dámaként egy tiszteletre méltó, idős férfi ölébe dobbant, és tépkedni kezdi a szakállát. „Az istenekre! Nemtelen dolog a szakállamat tépkedni!”

5 SA: Ez a gondolat oda és vissza bevilágítja az elő-adást.

6 SA: Megdöbbentően durva és alapos átka pszichiáter után kiáltana. Mindig is zavart engem az előre megfontolt szándékkal elkövetett verbális gonoszságnak ez a foka, amellyel Lear a legérzékenyebb pontján támad meg egy asszonyt, aki a lánya. Egy gyerekét már kitagadta, itt pedig a lehetséges unokáit küldi a nemlétbe.

7 SA: Szoktak ebbe családok, országok, világok beleroppanni. Hogy a hierarchia csúcsán lévő hatalmi személy képtelen elismerni és kiigazítani a saját tévedéseit. Összefügg ez a fentebb említett „előremeneküléssel” is, amely a felelősség áthárítását is magában foglalja. Másra dőljön rá, ami úgyis össze fog dőlni.

8 SA: Edmund sötét zakójának belsejében, a bélés szélén végigfut egy fehér csík. Úgy villan meg, mintha figyelmeztető jelzést adna le: Vigyázz! Vigyázzunk!

9 SA: „Ahhoz, hogy az ember mezítlen legyen, vagy inkább, hogy »csak ember« legyen, nem elég elvenni a nevét és társadalmi helyét, s kiirtani a jellemét. Még meg is kell rokkantani, csonkítani, nyomorítani, erkölcsileg és fizikailag egyaránt. Hogy »a természetnek roncsolt műve« legyen belőle, mint Learből, s csak azután lehet megkérdezni, kicsoda” – írta Jan Kott ötven évvel ezelőtt, egy, a groteszkre és az abszurdra kihegyezett dráma- és színháztörténeti korszakban.

10 SA: Nem vettem észre, mikor és hogyan halt meg! Feltehetően szándékosan nem irányította erre a figyelmünket a rendezés. Egyszer csak azt láttam, hogy lehunyta kétségbeesetten világító szemét, ott ül holtan, a vérével a falon, amelynek támaszkodik.

11 Nánay István: Főszereplővé tett ebédlőasztal

Alföldi Róbert tíz napon belül két Shakespeare-történetet vitt színre. Ionesco Macbeth-átiratáról elismerően írtam e lap online-kiadásában, a Radnóti színházbeli Lear királyról jóval kevésbé van jó véleményem. Úgy látszik, én más előadást láttam, mint kedves tanítványom, Ady Mária.

Amiben egyetértünk: remek (bár még magyar színpadon sem példa nélküli, mint egyes kritikák állítják), hogy a címszereplő nem agg, hanem javakorabeli férfi, és abban is, hogy ígéretes a produkció kezdése. A folytatást azonban már másként látjuk: szerintem a cselekmény és a választott térforma, illetve játékmód egyre kevésbé feleltethető meg egymásnak. Mintha Ionesco csúfondáros szelleme kísértene! Az az ötlet, hogy a történetet úgy mesélik el, mintha a darabot a vacsoratársaság adná elő (a végén az életben maradtak a holtakkal együtt elfogyasztják a maradék ételt!), gyakran mond ellent a költői szövegnek, a drámának.

A stilárisan széttartó előadásban ahány színész, annyi játékmód. Kétségtelen, hogy a szemkitolás, a mérgezés s egyéb gyilkolászások, a megzakkanás, Edmund gonoszkodása ma nehezen ábrázolható – pláne a Radnóti kis színpadán –, mégis a műkedvelő színjátszást vagy finomabban szólva a vadromantika modorát idéző jelenetek oly messze vannak attól, ahogy László Zsolt, Csomós Mari (és Kováts Adél) játszik, hogy hiteltelenné és tét nélkülivé lesz Lear tragédiája.

Zavar a színpadot elfoglaló ebédlőasztal, ami jól működött a Nemzeti Színház hajdani Tartuffe-jében, mert a közönség felülről nézett rá. Itt azonban e bútordarab a nézőtér csaknem minden pontjáról a legtöbb színészt takarja, így jószerivel csak a lábukat látjuk, no meg az asztal lapját alulról – egy egész előadáson keresztül.

Zavar a trágárság. A baszdmegek nem teszik maivá és korszerűvé az előadást. A közönség nagy része nemcsak akkor nevetgél a kötőszókként használt közönségességeken, amikor először hangzanak el, hanem a sokadik alkalommal is, függetlenül attól, hogy e kifejezések kapnak-e valami többletjelentést, vagy csupán rendezői-dramaturgi manírként kerültek a szövegbe.

Néhány szép és erős pillanat mégis emlékezetes marad. Az, ahogy Lear felismeri az álruhás Kentet, vagy ahogy a megvakított Glosterrel találkozik, és Schneider Zoltán meg László Zsolt csak csendesen ül egymás mellett. Ebben a hosszan kitartott néma epizódban játszódik le a tényleges Lear király-előadás.

Ady Máriához hasonlóan én is nagyra értékelem László Zsolt robusztus, egyszerre zsigeri és intellektuális játékát, de a leginkább ízlésemnek tetsző alakítás Csomós Marié. Az ő visszafogott, nehezen megszólaló, szemérmes Kentje más etikai parancsok szerint él és ítél, mint bárki más körülötte. Fájdalommal teli szavak és szemének huncut villanása, ez a kettősség jellemzi figuráját. Kár, hogy pontosan értelmezett szövegmondásával, némán is erős színészi jelenlétével ezúttal egyedül marad, mert az alkotóknak a mindenáron való érdekesség fontosabbnak mutatkozott, mint a szereplők közötti viszonyok mélyének feltárása és megmutatása.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés