Kovács Bea: Critical mess

A változatos kortárs színházkritikáról (2015. december)

...mihez kezdett és mihez kezdhet a kortárs kritika azokkal a mediális és szemléletbeli változásokkal, amelyek az új média korában, az egyoldalú kommunikáció hegemóniáját megbontó közlésáradatban pillanatnyilag állandónak bizonyulnak?


A 2009 óta működő internetes prezentációkészítő szoftver, a Prezi mára megkerülhetetlen kommunikációs platformmá nőtte ki magát; népszerűsége töretlen és a legszkeptikusabbak számára is indokolt. A Prezinek ugyanis sikerült reflektált megoldást (vagy legalábbis alternatívát) nyújtania az új média piachódítására és a kortárs kultúra és kommunikáció szerteágazó igényeire is. A Prezi mottója, az „Ideas matter”, azaz hogy az ötletek számítanak, kellően visszafogott és sokatmondó, főleg azért, mert a Prezi felhasználói politikája a szóban forgó ötletek prezentálásának a mikéntjére fekteti a legnagyobb hangsúlyt, rámutat a „mit” és a „hogyan” szervességére és kölcsönhatására, ezzel végérvényesen megbontva a forma–tartalom kirekesztő dichotómiáját. A Prezi voltaképpen egy virtuális vászon, amelyre egy vagy több szerző viheti fel és módosíthatja ötleteit, amelyeknek a bemutatási módja ugyanúgy fontos, egyenértékű, mondhatni, maradéktalanul megvalósítható a multimediális közegben: a Prezi fotók, videók, linkek, külső hivatkozások elérhetőségét teszi lehetővé egyetlen dokumentumon belül, nagyítással-kicsinyítéssel dolgozik egy nem-lineáris közegben, esélyt ad, sőt biztatja a demokratikus, több síkon történő, polifonikus kommunikációt és véleménynyilvánítást. A Prezi Collaborate opcióval legfennebb tíz szerző, földrajzi tartózkodásuktól függetlenül, valós időben szerkeszthet egy prezentációt, így a közös gondolkodás és a hozományozó vita tere, virtuálisan bár, de biztosított.

Hogy mi köze van egy prezentációkészítő szoftvernek a (színház)kritikai diskurzus mai állásához? Úgy gondolom, nagyon is sok. A kérdést így tehetnénk fel: mihez kezdett és mihez kezdhet a kortárs kritika azokkal a mediális és szemléletbeli változásokkal, amelyek az új média korában, az egyoldalú kommunikáció hegemóniáját megbontó közlésáradatban pillanatnyilag állandónak bizonyulnak? Milyen szerzői attitűdről, önképről és önmeghatározásról tanúskodik a technika jelenlegi állapotának üdvözlése vagy teljes hárítása, avagy hozományozó-e a klasszikus kritika krokodilkönnyes búcsúztatása, amennyiben az semmilyen lépést nem tesz a korszerű igények és eszközök felmérésére, alkalmazására, esetleges reformálására?

A jelenlegi színházkritika és a róla szóló diskurzus szövegeit nézve az embernek az az érzése támad, mintha egy időkapszulába csöppenne: rengeteg tanulmány, esszé, vitairat valamilyen módon még mindig a technikai forradalom által generált változások káros, de legalábbis a biztonságos írói pozícióból kibillentő voltát jelöli meg a kritikus és a kritika válságos helyzetének okaként. Rangos, szakmailag elismert színházi szakírók sopánkodnak azon, hogy az internet térhódítása ellehetetleníti a szakszövegek érvényesülését, a „felgyorsult világ” pedig se teret, se időt nem biztosít az elmélyült reflexióra. A hatás tökéletesen anakronisztikus: mintha egy régi korban ragadt, nosztalgiázó nagyszülő hüledezne, hogy bezzeg az ő idejében nem volt mobiltelefon. A színházról gondolkodó-író embernek hivatásából eredő feladata volna a kortárs valósághoz kapcsolódni, világ- és művészetszemléletét frissen tartva a korszerű viszonyok hálójában értelmezni a műalkotást és azt a társadalmi-politikai-kulturális kontextust, amelyben az létrejön. És kérdés, lehetséges-e mindez a kritika számára akkor, ha formailag mereven ellenáll az újításnak.

Hiszen amennyiben elfogadjuk, hogy az olvasó egy számára normatív ítélőrendszer alapján dönt és ítélkezik (akár az előadás minőségéről, akár pusztán arról, hogy megnézi-e a szóban forgó produkciót vagy sem), azt mondhatjuk, hogy valamiféle szimbolikus „erőszak” elszenvedője lesz, és ez máris ellentmond a kritikai kommunikáció egyik alapfeltételének, a demokratikus véleménynyilvánításnak.

Ezen a ponton talán már érthető, miért lehet egy Prezi-szerű platform nagy segítségére a színházkritikának, és ha megvizsgáljuk a kritika jelenlegi kifejezésmódjait, műfaji és gondolati újításait, látni fogjuk, hogy léteznek hasonló törekvések. A színházkritika igencsak izgalmas periódusát éli, mert önmaga újradefiniálására kényszerül.

Bár nem a színházhoz kötődik, de mindenképp említésre méltó újítás a 2000 folyóirat hasábjain elindult kritikasorozat, amely egy műről több szerző írását közli. A Margináliák című kötetbe szerkesztett irodalomkritikák fontosságát Margócsy István előszava magyarázza és helyezi kontextusba, azzal a hadijelentéseket idéző mottóval, hogy „helyzet van”. A „helyzetet” voltaképpen a(z irodalom)kritika válságos állapota okozza, amire a szocialista hallgatás-gesztusok tarthatatlansága után a posztmodern kor- és művészetszemlélet dialogikusságával és polifon természetével kíván választ adni. Margócsy az ízlés és a vélemények differenciáltságát gyümölcsöző, nem pedig kárhoztatandó jelenségnek találja; a 2000 számaiban meghonosított kritikaforma az (irodalmi) értékek és ítéletek sokszínűségét nem vad harctérként, hanem a békés egymás mellett élés jegyében próbálja érvényesíteni, de legalábbis láttatni. A kezdeményezésnek a színházkritikában is hozadéka lehet: akár egy szerkesztőség köré csoportosuló, akár egymástól teljesen független (és elszigetelt) szerzők egy előadásról való reflexiója, elemzése egy közös diszkurzív térben a produkciók rétegzett értelmezését nyújthatja, az egymás mellett felsorakozó, esetleg egymást kommentáló írások pedig azt mutatnák meg, hogy milyen értelmezői-kritikai erővonalak menték zajlik manapság a színházról való beszéd. Mediális változásokról, befogadói igényekről és a hagyományos kritikaforma elbizonytalanodásáról szól például, közvetve, Zsigmond Andrea Mi kritika még? című könyve, amelyben e-mail-részletektől Facebook-kommenten át színészi eszmefuttatásig megannyi típusú szöveg keresi arra a választ, hogy meddig feszegethetők a kritika mint műfajjelölő fogalom határai.1

A kritikusnak a színházi rendszerben betöltött szereplehetőségeiről gondolkozik a SZÍNHÁZ hasábjain megjelent vita a beágyazott kritika (embedded criticism) kapcsán:2 tud-e független lenni a színikritikus egy olyan zárt világban, mint a színházé, azaz írjon-e olyan előadásról, amelyhez magánemberként vagy kritikusi voltában van valamilyen köze, elfogadva a tényleges objektivitás lehetetlenségét? Rádai Andrea így ír a jelenségről: „Körülbelül két éve a brit szabad-úszó színházi kritikus, blogíró Andrew Haydon két hétig kísért egy társulatot, amely Iraki Kurdisztánban turnézott. Élményeiből született írása kapcsán használta először az »embedded criticism« (beágyazott kritika) kifejezést, mely az »embedded journalist«-ből ered, és magyarul olyan haditudósítót, újságírót jelent, aki egy katonai egységhez csatlakozva számol be háborús eseményekről. A beágyazott kritikus pedig úgy ír, hogy nem ragaszkodik a kívülálló pozíciójához: emberileg közel lehet (vagy kerülhet) az alkotókhoz, például végigkövethet egy próbafolyamatot, készíthet interjút a rendezővel, és ennek ellenére kritikát is írhat az előadásáról.”3 A beágyazott kritika problematikus volta több szempontból is felmerül: a részvétel miatt megkérdőjelezi a mindenkori kritikus függetlenségét, mivel a megszülető szöveg maradéktalanul nem megvalósítható, de mégis egyfajta pártatlanságra törekvő objektivitása relatívvá válik. Másodsorban újraértelmezi a kritikus hatáskörét: legyen-e köze a kritikusnak a próbafolyamathoz, vagy egyszeri megnézés alapján mondjon értékítéletet a végtermékként titulált produkcióról? Amennyiben a kritikus ismeri a társulat munkamódszerét, mindenféle emberi-szakmai nehézségét, az előadást pedig nem artefaktumként, hanem élő szervezetként, a munkafolyamat egyik stációjaként értelmezi, sokkal nagyobb empátiával viszonyul majd a látottakhoz. De vajon a kritikusnak dolga-e az empátia, a körülmények beszámítása, a háttértörténetek megmagyarázása, az eredmény indokainak feltárása? És ha igen, köze van-e mindehhez az egyszeri nézőnek? Ha egy közepesen sikerült előadás után a kritika azt magyarázza az olvasónak, hogy milyen alkotói vagy financiális nehézségek rovására írható a félsiker, megnyugtató vagy érdektelen adalékokról számol be? Másfelől: új perspektívát hoz be mindaz, amit a beágyazott kritikus lát, tud és megoszt, és jobb esetben sokkal érzékenyebb, árnyaltabb műértelmezéshez vezet. Csakhogy vajon nem az-e a célja egy színházi elő-adásnak, hogy magyarázatok, kommentárok, alkotói útmutatás nélkül is elmélyült gondolkodásra tudjon bírni? A SZÍNHÁZ vitasorozatából is kitűnik, hogy az álláspontok megoszlanak, és a beágyazott kritika, bár „amorf” természete miatt rendkívül izgalmas terep, nem reprezentatív kritikai műfaj.

Színházfesztivál-blogok kapcsán merül fel a kérdés, hogy a frappáns, rövid, a közösségi médiumok hangvételét és hangulatát idéző minikritikák valóban közölnek-e kritikai meglátásokat, vagy egyszerűen a tetszik/nem tetszik egyszerű megállapításait viszik tovább. Ennél extrémebb példa a versben, főként haikuban írt kritika, amely vállaltan szubjektív, sűrített és részletorientált módon beszél (vagy inkább utal) a színházi eseményekről. A Haiku Review4blogon megannyi bejegyzés tanúskodik arról, hogy a lírai hangvételű előadás-lenyomatnak is lehet létjogosultsága a színházról való gondolkodásban; a blog közkedveltségét annak tulajdonítom, hogy a poétikai eszközök használata talán közelebb áll a színházi nyelvhez, mint az érvelő-elemző-tudományos hangnem, legalábbis az útmutatásra váró, impressziókra kíváncsi néző szemszögéből. Hosszasan lehetne taglalni, hogy mit veszít el a kritika műfaja, ha egy haiku terjedelmére és formai kötöttségeire korlátozza magát, de a legnagyobb veszélye talán abban rejlik, hogy az olvasható példák többsége szüzséorientált, és mivel főként az előadás tartalmi elemeire fekteti a hangsúlyt, megfosztja mindattól, ami valójában a színház.

Jómagam a színházkritika vlog-lehetőségeit próbálgatom, arra keresve a választ, hogy milyen reakciót vált ki a nézőből, ha a kritikust emberi mivoltában láthatja és hallhatja, nem pedig csak egy, a szövegtest alá írt névvel találkozik. A vlog szó az angol video és blog szavak összevonásából származik, stílusa megegyezik a blog hangnemével, a célközönsége is azonos, a különbség abban van, hogy a vlogger videóra veszi gondolatait, nem pedig írásban közli őket. Amikor a színházkritika vlog-ötlete megfogant, azt tartottuk szem előtt, hogy gyorsan, könnyen megvalósítható és elérhető, kritikai hangnemű videobejegyzések szülessenek olyan színházi produkciókról, amelyekről érdemes beszélni. Az eddig elkészített videók terjedelme két-három perc, a vlogger rövid szövege mellett a szóba forgó előadásból bevágott képanyag is megjelenik. A vlog elkészítése teljesen más hozzáállást igényel, mint az írott kritika: a vlogoló kritikusnak számolnia kell azzal, hogy nem rejtőzhet el a szöveg mögé, gondolatait úgy kell összefoglalnia, hogy azon nyomban megfogják a nézőt és élvezhetővé tegyék a videót, valamint azt is tudatosítania kell magában, hogy hibáit, emberi-kritikusi esendőségét is felfedi, a filmanyag pedig csak bizonyos mértékig szerkeszthető. A videoblog formai megoldásai továbbá reflektálhatnak az előadás dramaturgiájára, hangulatára vagy az elemzőben megfogant érzelmek-gondolatok érzékeltetésére. Ennek alapján döntöttünk úgy, hogy a Bocsárdi László-féle Hamlet-vlog gyors vágásokkal fog operálni; az Urbán András rendezte Bánk bánról szóló vlogban pedig nyomatékosítva benne hagytuk a kivágandó anyaggal kapcsolatos hezitálásokat: az ööö-zés és ááá-zás azt hivatott így jelezni, hogy a vloggernek nem volt könnyű feladata két percben reflektálni egy ilyen komplex előadásra, vállalva tehát azt, hogy amit a néző látni fog, egy igen kis szelete az előadás értelmezésének.

Az amerikai HowlRound (szabad fordításban ÜvöltésKör) honlapnak sikerült optimális középutat találnia az olvasói és a szakvélemény egymás mellé helyezésére: erre az oldalra bárki beküldhet színházzal foglalkozó szöveget, amely átjutva egy szakmai szerkesztőség rostáján, kikerül a karanténból, és mindenki számára elérhető lesz. A honlap a közösségi gondolkodásra és a demokratikus, szakmailag megalapozott és releváns véleménynyilvánítás szellemében előadás-kritikától szakkönyvrecenzión át tudományos tanulmányokig rengeteg mindent közöl.

Valahogy így képzelem el a színházkritika ideális kortárs helyzetét: többszólamú és demokratikus, megtartja a főszöveg–kommentár felállást a szerkesztés megkönnyítése végett, de mindenféle hierarchiától mentes; nem-lineáris, azaz megengedi a hozzászólásokat, érvelésében és szerkezetében nem zárt, tehát nem kinyilatkoztató, nem kirekesztő, és olyan üres tereket hagy nyitva, amelyek megengedik a bekapcsolódást; multimediális, azaz feladja az írott szöveg presztízsének biztonságát, és beismeri, hogy a színház írott nyelvi megragadása nem valósítható meg maradéktalanul, nem zárkózik el a hang-, kép- és videoanyag használatától, mert nem rangsorolja hierarchikusan a médiumokat; elfogadja az egyszeri és mindenkori szerző szakmai véleményének esetlegességét, vagyis hisz abban, hogy minden szöveg és minden szólam legitim lehet; hisz az értékek és álláspontok pluralitásában és relativitásában, sőt keresi a polifon, árnyalt, a másikra érzékeny véleményt; elfogadja, hogy minden szövegként értelmezhető, és hogy minden egy intertextuális hálóba születik bele, önmagára is részként tekint, annak tudatában, hogy az egy, teljes egész de facto nem létezik; végül pedig, akárcsak a Prezi, az ötletek és gondolatok provokáló frissességében, nagyvonalúságában és forradalmiasságában hisz, mert tudja, hogy minden mediális korrektsége ellenére is intellektuális szinten kell újat és izgalmasat mondania a színházról, ezért töretlenül naprakész, toleráns és szakszerű. Hogy létezik-e az előbbi hosszú mondatban körülírt műfaj, ami mindezeket a tulajdonságokat – és még sok minden mást – egyesíteni képes, nem tudom. Az sem biztos, hogy szükség van a kritikusi platform kisajátítására: talán a műfaji sokszínűség több haszonnal jár, mint az egyetlen, ideális kritikai forma egyeduralma. Úgy gondolom, minden olyan próbálkozás üdvözlendő, amely reflektáltan viszonyul mind a színház, mind a színházról való beszédmód jelenlegi, folyamatos változásban levő és alakuló szellemiségére.

 

2 A vita a lap 2014-es évfolyamában olvasható.

3 SZINHÁZ, 2015. január.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés