Előszó a többhangú kritikához

Kísérlet egy új színházkritikai műfajra (2015. december)

Nem azt állítjuk, hogy többé nem léteznek értékek, és minden relatív. Hanem azt keressük, hogy a több hang, egymás gondolatainak megismerése (ami egyre kevésbé tapasztalható) milyen többlettel jár. Mit tanulhatunk egymástól.


Amikor megkérdeztük tisztelt, előttünk legalább egy nemzedékkel járó kritikustársunkat (mellesleg mi, szerkesztők sem vagyunk egy nemzedék), hogy mit szólna ahhoz, ha az ő kritikáját két másik kritikusunk kommentálná, vitatná, hozzászólna, nyomban azt válaszolta: „Persze. Aki bármivel is a nyilvánosság elé lép, az attól kezdve kiteszi gondolatait a vitathatóságnak, tehát csak tessék, tessék”, írta kérdésünkre Fuchs Lívia.

A minta

Mint mindig, valahonnan inspirálódtunk, felvállaltan: a 2000 folyóirat Margináliái az ihletforrásunk. Ezért is hívtuk meg Margócsy Istvánt, a Margináliák egyik alapítóját, hogy ossza meg tapasztalatait. Ezek az online-ban megszokott, de print lapban meglepő komment-parafrázisok voltak képesek formai értelemben is reagálni a posztmodern kor (rendszerváltozással megnyílt) új kritikai kihívásaira. Többszólamúság, a többféle vélemény kihívásokkal terhelt, de lehetséges párbeszédhelyzete az, ami létrejött. A Marginália életszerűen, nem utólagos kiforrottságában, hanem az élmény befogadásának karcos pillanatában képes megmutatni az eltérő reakciókat: egy kritikus bírálatát más kritikusok széljegyzetekkel látják el. Olvasok egy véleményt és felkiáltok: „Egyetértek!” Vagy: „Erről nagyon nem ezt gondolom!” A kritika így születik, ahogy a Margináliák kommentelői kiabálnak hevesen és hangosan, de a hagyományos tanulmány jól fésült esszévé simítja ezt az élet- és élményszerű kiabálást, amit a párbeszéd hevében érzünk.

A szabályok

A többhangú kritikát nem egy ember írja. Bizonyos értelemben mégis egyetlen ember írja, azonban írását mások, kritikusok és alkotók lábjegyzetelik, kommentálják. A kommentár lehet egybefüggő, vagy a szöveg más-más pontjaihoz fűzött gondolat. Esszéisztikus vagy élőszövegszerű. Szabad egyetérteni, egyet nem érteni. Viccelni, letolni, pimaszkodni. Tiltakozni és legfőbbképpen új szempontokat bedobni. Leírni mindazt, amit a másik néző a szöveg olvasása közben az előadás kapcsán újraél és gondol.

Miért legyen többhangú kritika?

A kritika dialógushelyzetben fogant: születésekor szalonbeszélgetések spontán (művészeti) diszkussziói hívják életre, noha az írott műfaj rögtön elveszíti az uzsonnaasztalt körbevevő hangok sokféleségét. A hagyományos kritika mindig csak az egyik beszélő felet mutatja meg. Diderot óta a kritikai véleményalkotás az okos és az ostoba, a mester és az örök kezdő, a zseni és a menthetetlen dilettáns párbeszédére épül. Tehát „nevelés”. A kritikus Sherlock, aki Watsont tanítja. A „másik” véleménye nem lehet helytálló, és sosem hat a bölcs és önálló, tévedhetetlen, kiforrott személyiségre. Watson lepereg Sherlockról. A valódi kritikus tudata ezzel szemben inkább olyan, mint Oscar Wilde pofátlan esszéinek kritikus hőse, ahol egyetlen tudat minduntalan változtatja véleményét, miközben szórakoztatóan számolja fel önmagát.

Mi azonban nem kívánjuk sem a kritikust, sem a kritikát felszámolni. A kritika eredendő párbeszédhelyzetét szeretnénk kihangosítani. Tisztában vagyunk vele, mit veszítünk, amikor egy lényegileg megosztó műalkotás kapcsán éppen a lényegi vitát szüntetjük meg az egyoldalú véleményalkotással.

Nem akarunk úgy tenni, mintha a lapban közölt kritika volna a kánon, az egyetlen lehetséges ítélet, az „irányadó” vélemény reprezentációja. Mintha az előadásról csak egyetlen álláspontnak, értelmezésnek, értékítéletnek volna legitimitása. Ám azt sem gondoljuk, hogy a kritika kora leáldozott: az elmúlt évtizedekben – ha nem is történt látható kritikai fordulat – a vélemények megjelenésének sokkal tágabb (virtuális, nem csak papíralapú) terei nyíltak (Kovács Bea foglalja össze az új kritikai műfajokat és a lehetséges tereket). Egy magát kritikaiként is definiáló színházi folyóiratnak nem szabad elrejtenie a minket körülvevő (posztmodern) világot, a vélemények polifóniáját. Nem azt állítjuk, hogy többé nem léteznek értékek, és minden relatív. Hanem azt keressük, hogy a több hang, egymás gondolatainak megismerése (ami egyre kevésbé tapasztalható) milyen többlettel jár. Mit tanulhatunk egymástól. Bevalljuk és megmutatjuk annak a sérülékeny sokféleségét, ahogy ezek a vélemények egymás mellett léteznek, olykor egymást sem kizárva vagy diszkreditálva. Reflektáltan kezeljük az esetleges tévedéseket vagy azt az abszurd helyzetet, amikor egy pozitív és negatív vélemény kölcsönösen feltételezi egymást. A kritika fenntartja magának a jogot, hogy saját véleménye legyen, önálló észrevételekkel, ez a vélemény azonban mégiscsak személyes, és nem mindenkire kötelező. Nézőpontjának egyediségét a kritika leginkább kölcsönös párbeszédhelyzetben képes kifejteni. Mi pedig élvezettel szemléljük, ahogy a sokféle vélemény egymást relativizálja: ahogy a kritika többé nem karót nyelt törvényhozó intézmény, hanem zsibongó kávéház (netán kocsma), ahol a résztvevők komolytalanok, de tárgyukat komolyan veszik.

A szerkesztők


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés