Néder Panni: Shakespeare-t szójaszósszal

Forced Entertainment: Shakespeare összes, asztal mellett (2015. október)

...emiatt látja e sorok írója azóta az ázsiai éttermek asztalán található szójaszószban a szegény, fiatal III. Richárdot, akit mielőtt elkapott a gonoszság gépszíja, körberöhögött a családja, „mert olyan hülyén néz ki”.


A harmincegy éve működő Forced Entertainment társulat a berlini Foreign Affairs fesztivál kiemelt vendégeként különleges kihívásra vállalkozott. Ennek paraméterei: kilenc nap, Shakespeare, egy asztal, egy előadó, valamint hétköznapi használati tárgyak.

A fesztivál főépületében elkülönített, barátságos atmoszférájú, alig pár négyzetméteres tér két szélén puritán, fémállványos, osztott polcsorok foglalnak helyet, mintha csak a kamrába kukkantana be az ember. Ezeken harminchat, egymástól lazán elkülönített, kézírásos cetlikkel ‒ rajtuk Shakespeare összes drámájának címei ‒ megjelölt rekesz. Az apró fachokban egyszerű, tulajdonképpen bármelyik háztartásban fellelhető eszközök zsúfolódnak össze – olajos-, sörös- és borosüvegek, konyhai szivacsok, szószok, evőeszközök, körömlakkok, cukorkák, tisztítószerek. A darabok szereplői.

Középen konyhai asztal, mögötte egy szék, kétoldalt apró komódok a kellékeknek.

A csak és kizárólag a színházi találkozóra kreált, a színészek által megírt, ám a társulatvezető, Tim Etchells által végső formába öntött előadás-sorozat fő játékszabálya: mesélj el saját ízlésed szerint egy drámát maximum ötven percben, a fent felsorolt eszközök használatával. Bár a napi négy, egymást követő, tárgyakkal megtűzdelt monodráma természetesen négy teljes értékű előadásnak minősül, egészében nézve mégis illeszkedik a fesztivál egyik idei célkitűzése, a „durational performance” kategóriába, amit fordíthatunk kitartó, hosszan tartó, állóképességet követelő előadásnak, hiszen a társulat színészei megszakításokkal és vetésforgóban, de kilenc napon keresztül játszottak.

A harminchatból összesen hat előadást láttam, ezek közül hármat közvetlenül egymás után, a hétből négy színész interpretálásában. Ez utóbbi információ a produkciók színvonalának hullámzása okán mérvadó; a második előadás után vált egyértelművé, milyen mértékben befolyásolja a játszó személye (aki egyben önmaga dramaturgja) a nézői élményt, valamint hogy Etchells rendezőként a közlés mikéntjét nem határozta meg.

A látottak elemzése előtt érdemes körüljárni a nézői elvárásrendszer, valamint a Shakespeare-klasszikusokhoz fűződő viszony sarkalatos pontjait. Természetesen a szerző populáris darabjaira keltek el leghamarabb a jegyek, igazolva a biztonságinak tekinthető játszmát: a közönség egyértelműen kíváncsibb az anyatejjel magába szívott Romeo és Júlia vagy az Othello (újra)értelmezésére, mint a VI. Henrik harmadik részére. Az ismert drámákon alapuló döntési rendszer azonban hamar felborul, a mérleg műfaji és tartalmi serpenyőjéből a színészekére tevődik át a súly. Másodlagos kérdéssé redukálódik, hogy az izgalomfaktort a néző által jól ismert történet interpretálásának módja, a karakterekhez társított apró gesztusok és „belsős” poénok jelentik-e, vagy az ismeretlenbe való belemerülés lehetősége.

A sheffieldi bázisú Forced Entertainment Shakespeare-hez kapcsolódó kulturális referenciapontja az elvárások mértékét tekintve szintén kikerülhetetlen. Bár a szerző több évszázados népszerűsége okán nyilvánvalóan közügy, egy brit társulat megközelítési módja, szöveghez való viszonya óhatatlanul nagyobb hangsúlyt kap. A csapat – ahogyan ezt a „játszó” tárgyak hétköznapisága és a minimalista szcenika megelőlegezi – a közérthetőségre és hétköznapiságra törekszik, sutba dobva, pontosabban a mába ültetve Shakespeare költészetét. A szövegértelmezés esetleges nehézségeit kikerülve a közönséggel kialakított intim kapcsolat, a történetek zsigeri megosztása, a fantázia felébresztése és passzív receptorok aktiválása a cél. A rövid előadások egyetlen közös pontja a teatralitástól mentes, ám mégis szertartásos kezdés: a színész bejön, üdvözli a közönséget, leszedi az adott polcról a kellékeit, gyorsan elrendezi őket az asztal melletti komódokon, majd leül. Kezdetét veheti a mese. Mese, mely a könyvolvasás fantáziaélményét és a gyermekkori játékok intenzív emlékét idézi (ha esetleg elveszett az olvasó sajátja, biztosan látott már gyerekeket három kaviccsal órákon át bábszínházat játszani). A szövegeket csupán nagy vonalakban rögzítették, inkább az eszközhasználat koreográfiájára, kidolgozottságára kerül a hangsúly, hiszen a játszóknak egy-egy tömegjelenet ábrázolásánál pontosan tudniuk kell, mely komódról emelik le a vert hadakat jelképező húsz darab gyűszűt, illetve melyik oldalra „távozott” a Gonerilt megtestesítő ecetesüveg – angolul vinegar, kedves szóferdítés; az effajta tárgyhasználatra még számos példa akad. Az eszközök kiválasztásánál bizonyosfajta hierarchia figyelhető meg, a főszereplők meghatározása után nyer értelmet a többi tárgy: például Lear óriási, ám átlátszó, üres üveg, hozzá képest mindenki kisebb, de stabilabb és telítettebb. A férfiak gyakran bontatlan sörösüvegek, egy tétlen király(né) lehet körömlakk, gyermeke ugyanaz, csak kisebb kiadásban, és így tovább. A fő rendszer meghatározása után következik a mellékszereplők kategorizálása; a tárgyak önmagukban hordozott, kollektív tudás alapú klisékre és szabad asszociációkra alapozott jelentése és másokhoz való viszonya egyaránt hangsúlyos, épp úgy, mint egy klasszikus előadás szereplőgárdájánál és jelmezválasztásánál.

A színész tehát leül és mesélni kezd. Saját dramaturgiai szempontrendszerét követve sűríti szűk egy órába az adott történetet, annak szereplőit a fent említett tárgyakkal megjelenítve. Nem bábozik, nem nyitja ki a dobozokat és az olykor teli, olykor bontott-használt üvegcséket, az eszközök sértetlenek maradnak. A tárgyak pozícióival, be- és kijövetelével, egymáshoz való „színpadi” távolságukkal játszik, a halálozások – és ebből, ugye, szép számmal akad – általában szimpla eldőléssel ábrázoltatnak. Mivel az elmesélt jelenetek alatt zömében statikus helyzetekkel, a tárgyakba lehelt szereplők puszta jelenlétével találkozunk, tág tér nyílik a fantáziának: az olykor lenyűgözően elbeszélt, máskor csak a szüzsé összefoglalására szorítkozó történetek mentén a néző belső mozija fut párhuzamosan, mivel a szokásosnál kevesebb érzékszervét foglalják le. A Lear király példájánál maradva – ez volt a legelső a hatból, amelyet láttam –, bár izgalmas a koncepció, Robin Arthur a történet summázására fekteti a hangsúlyt. Elbeszélése színvonalas, kronologikus, pontos, megbízható, ám mentes a dinamikától és a személyességtől, afféle precíz irodalomóra. Cathy Naden Othellója ehhez hasonló pedáns összegzésként jelenik meg, a más színészekre jellemző humor és érzékenység hiátusával, korrekt vonalvezetéssel.

Ezek után, Claire Marshall és Richard Lowdon – utóbbi az előadás látványát is jegyzi – interpretációit átélve válik teljesen irrelevánssá a korábbi szempontrendszer, azaz a „mely dráma kerül színre”. Az elsődleges kérdés: melyik kerül általuk színre? A tárgyakkal való együttlélegzés és irántuk mutatott, finomra munkált, gondoskodó viszony (ahogy Marshallnál hátat tud fordítani szégyenében A velencei kalmár Jessicája!), a karakterek sokrétű megjelenítése és a számottevő dialógushasználat másodpercről másodpercre generál feszültséget, elmélyedést vagy épp kirobbanó nevetést. Mesterien váltanak elbeszélőből játszóba, egyidejűleg megtartva a mesélő magasabb perspektívából szemlélő pozícióját a karaktereken való ironizálás által, ugyanakkor a fontosabb pillanatokban színészként átélve egy-egy szereplő élményeit. Bölcsesség, szeretet, a nézőkkel való kapcsolódás vágya hatja át minden pillanatukat, humor és mélység professzionális elegye jelenik meg előadásaikban. Így válik a Lowdon által játszott VI. Henrik-trilógia befejező része a Forced Entertainment-maraton egyik csúcspontjává, és emiatt látja e sorok írója azóta az ázsiai éttermek asztalán található szójaszószban a szegény, fiatal III. Richárdot, akit mielőtt elkapott a gonoszság gépszíja, körberöhögött a családja, „mert olyan hülyén néz ki”.

Az előadás-sorozat záró darabja – egyben Shakespeare utolsó műve – a szintén Lowdon-féle Vihar, egy valódi, amorf, kibelezett padlizsán Calibannal és kristályüvegcse szellemkarral. A varázslat hétköznapisága, Prospero megkapó ábrázolása, Ariel áttetsző cikázása és az ostoba, aljas hercegi kíséret ragyogó kifigurázása telített előadássá kerekedik, méltó befejezést adva a kilenc napon átívelő, addiktív szériának. A társulat színészei együtt hajolnak meg Prospero epilógusát követően, megérdemelten besöpörve a tapsvihart, amely Shakespeare újraírásáért, a kihívás teljesítéséért és a nem fakuló, inspiráló színházi élményért jár.

Fotó (Vatka Horvat felvétele):
Egy Shakespeare-darab konyhai eszközökkel


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés