Egy másik Magyarország

Jászay Tamás krétakörről, politikáról, szabadiskoláról (2015. március)

A Krétakör a kortárs magyar színházban az elsők között ismerte fel, hogy a hagyományos kőszínházakban üldögélő közönség lassan elöregszik...


 

Tavaly decemberben kétnapos konferenciával zárta be virtuális kapuit a két tanéven keresztül működő Krétakör Szabadiskola. A ferencvárosi Szent-Györgyi Albert Általános Iskola és Gimnázium termeibe tett kimerítő és felvillanyozó kirándulás olyan panorámát nyújtott, amit a hasonló eseményeknél nemigen tapasztalni.

A régi, társulatban és produkciókban gondolkodó Krétakör Színházról szóló szakirodalom fontos alaptézise Tompa Andrea kijelentése, miszerint „nincs Schilling-style vagy Schilling-módszer... Amit tud, azt maga mögé helyezi. És nem néz hátra." Az akkor a csapat alapítójára, művészeti vezetőjére, állandó rendezőjére joggal vonatkoztatható mondatokat a 2007 után lezajlott radikális váltás és az azóta eltelt évek egymástól egészen különböző projektjeinek fényében talán úgy kellene módosítani, hogy nincs Krétakör-stílus vagy Krétakör-módszer.
Ugyanakkor a (mint látni fogjuk: nem feltétlenül színházi) feldolgozásra kijelölt témák, problémák és hívószavak java része állandó. Schilling és a Krétakör közelében lévő alkotók ugyanis makacsul ragaszkodnak olyan, globálisan és helyi szinten egyformán háttérbe szoruló, alapvető európai értékekhez, mint amilyen a szabadság, a demokrácia, a tolerancia, a szolidaritás, de ugyanígy felemelik szavukat a transzparenciáért és a korrupció ellen, a lakhatási szegénység vagy a rasszizmus miatt is. Miközben a projekt alapú működésnek egyszerre előnye és hátránya, hogy olykor a „megrendelő" szállítja a témát, a Krétakör demokrácia iránti nyílt elköteleződése egyértelműen segít a sokféle törekvés összehangolásában.
Tanulságos és szükséges lenne annak az útnak az áttekintése, ahogyan a civil kisközösségeket megmozgatni vagy éppen mozgósítani és felrázni akaró projektektől (például A csillagász álma, 2006; A szabadulóművész apológiája, 2008, Párizs és 2009, Budapest; Új néző, 2010) mostanra eljutottunk odáig, hogy a Krétakör tevékenysége főleg két irányban látszik kibontakozni. A két terület a fiatalok megszólítása és a politikai aktivizmus, ezek azonban a Krétakör Szabadiskolában szerzett tapasztalatok alapján nem kizárják, hanem szinte feltételezik egymást. Mielőtt a cikk tulajdonképpeni tárgyára térnénk, ezekről az irányokról kell szólni.
A Krétakör a kortárs magyar színházban az elsők között ismerte fel, hogy a hagyományos kőszínházakban üldögélő közönség lassan elöregszik, és a fiatalok bizony nem tolonganak a zsöllyékben, hogy több ezer forintért jegyet válthassanak egy valaha vagy sosem élt hős sztorijának sokadik újramondásáért. A 2007 januárja óta folyamatosan játszott, mára a kétszázadik előadásán is túl lévő hamlet.ws emiatt volt vagány próbatétel és mérföldkő egyben, amikor szó szerint házhoz vitte a színházat. A misszió része volt az is, hogy Schillingék olyan srácokkal is megértették és megismertették Hamlet herceg erőlködés nélkül maira hangolt történetét, akiket feltehetően erőszakkal se tudott volna rávenni senki, hogy valaha megnézzék vagy elolvassák azt.
Főleg 2011-től a Krétakör és a középiskolás fiatalság viszonya több réteggel gazdagodott. Egyfelől Schilling és alkotótársai erősen érdeklődni kezdtek a színházi nevelés módszertana és hazai eredményei iránt. A műfaj magyarországi központjaival, a Kávával és a Kerekasztallal több ízben együttműködve mutattak be előadásokat, illetve dolgoztak közös projekteken: az előbbivel például az Akadályversenyt, az Új nézőt, a Gubancot, az utóbbival meg a vitaszínházi sorozatot hozták tető alá, ahol többek között a családról és az otthonról gondolkodott és vitatkozott, akinek volt hozzá kedve. Másrészt miután Schilling megismerte a TIE (Theatre in Education) módszertanát, azt igyekezett beemelni olyan színházi előadásokba, mint amilyen a Krízis-trilógiát záró A papnő volt.
Ezek az útkeresések szorosan kapcsolódnak Schilling régi eszméjéhez a hasznos színházról, ami társadalmilag releváns kérdéseket vet fel, és a nézőtől nem egyszerűen bólogatást vagy elutasítást, hanem valódi részvételt és érett véleménynyilvánítást követel. Felületes szemlélő gondolhatja azt, hogy Schilling vagy a Krétakör valamifajta hatalomátvételre tört a színházi nevelés berkeiben, ám másról van szó. A Krétakör egyrészt észrevette és reflektorfénybe emelte a nem eléggé megbecsült műfajt és annak nemzetközileg már rég jegyzett hazai képviselőit, saját márkanevét tudatosan felhasználva arra, hogy olyanokkal is megismertesse a színházi nevelés területét, akik eddig ilyen-olyan okokból kimaradtak belőle, másrészt eközben nem szégyellt minél többet tanulni a műfaj legjobbjaitól, mindvégig felvállalva a tévutak és kudarcok lehetőségét is. És végül: Schilling szerint ez, színház és pedagógia metszete, vagyis a két, sokak fejében még mindig egymást kizáró irány harmonizálása lehet-lesz a következő évek legizgalmasabb színházi ajánlata.
Az utóbbi évek krétakörös megjelenéseinek másik fő iránya a politikai aktivizmus fogalomkészletével ragadható meg. A hagyományosan sok médiumon keresztül „támadó" Krétakör igazán elemében van ezen a terepen, ráadásul itt könnyebben is kerül a médiafigyelem középpontjába, mint tisztán vagy részben színházi projektjeivel. Gondoljunk a Markó Iván miniszterelnöki különtámogatása miatt megafont ragadó Gulyás Márton ügyvezető igazgató nagy port kavaró performanszára vagy a Szabadság téri német megszállási emlékműnél elhelyezett óriási tükörre. Idetartoznak az olyan, a YouTube-ra feltöltött, néhány nap alatt sok ezer kattintást elérő rövid videoklipek is, mint amiben Gulyás bejelenti, hogy a Krétakör nem működik együtt a törvénytelennek tartott KEHI-vizsgálattal, vagy amikor Schilling Árpád a minisztérium előtt tépi miszlikbe az utólag és nyíltan politikai okokból csökkentett állami támogatásukról szóló értesítést. A rövid, hatásos akciókon túl a 2014 szeptemberében indított, a mai magyar valóság égető kérdéseit (például lakhatás, önkormányzatiság, korrupció) pörgősen, lényeglátón, animációkkal feldúsítva feldolgozó +1 című online politikai műsor epizódjai is ezt a sort gyarapítják.
Eközben a Krétakör – eredeti küldetésével összhangban – a színpadon is kitartóan keresi a politizálás adekvát formáit: fokozatos eltávolodás után mára nyíltan szakítottak a hazai színházakban újra megjelenő kettős kódolás és áttételes odamondogatás gyakorlatával. Míg a Gulyás Márton rendezte Korrupció az országot minden szinten átható kártékony működés mechanizmusát egy sebész precizitásával akarta megérte(t)ni, addig a Schilling jegyezte A párt két (proto)tipikus vidéki családot segítségül híva válaszolt a „hogy jutottunk idáig" kínzó kérdésére. A Lúzer azonban már elveti a finomkodást: a dühös és ingerült, a józan elemzés helyett a felkiáltás ereje mellett hitet tévő, ugyanakkor a kilábalás reménytelenségét sulykoló előadás szinte bizonyosan végpont a Krétakör és Schilling történetében.
A színházi előadásoknak persze egészen más és jóval szűkebb a közönsége, mint az online és ingyen elérhető tartalmaknak (ráadásul a Krétakörnek itt meg kell küzdenie minden, társadalmilag releváns kérdést feszegető előadás rákfenéjével, hogy ti. mindig ugyanaz a néhány száz ember ül a nézőtéren, akik nagyjából mind egyetértenek a problémafelvetéssel, emellett közel hasonló megoldási javaslatokkal is állnak elő). Miközben vallom, hogy a Krétakör minden anyagi nehézsége ellenére hatékonyan osztja meg a közvéleménnyel mondandóját (a fentieken túl lásd a tévéműsorában Schillinget arrogánsan támadó kulturális mindenest, akinek pökhendi szavaira a Krétakör-rajongók több mint ezer szelfi beküldésével reagálva fejezték ki szolidaritásukat a rendezővel) és további vitára ingerlő felvetéseit, az a benne lévő, szükségszerűen baloldali és liberális elemek miatt a folyamatosan hiszterizált állapotban tartott magyar társadalmat (vagy pontosabban a Krétakör üzeneteit meghallókat) szélsőségesen megosztja.
A Krétakör és a jobboldali média viszonya a süketek párbeszédeként írható le már a FEKETEország óta, mindenesetre az utóbbi néhány évben a helyzet ezen a téren is romlott, hiszen a Krétakör nyíltan a jobboldali kormány tevékenységét kritizáló megmozdulásait az az oldal a munkájukat merőben szakmaiatlan, politikailag elfogult értékelésekkel fogadta. Amikor nemzetközi közönség előtt egy azóta már más vizekre evezett kulturális államtitkár Schilling tehetségének elapadásáról értekezik, az azoknak a névtelen internetes kommenteknek a színvonalát közelíti meg, amelyek a Krétakört balliberális aktivistaképző műhelyként definiálják. A jelen dolgozat keretein belül a hasonló megszólalásokkal nem foglalkozunk, helyette inkább igyekszünk körbejárni a Krétakör Szabadiskola apropóján a Krétakör és kapcsolt részei által ellátott közfeladatokat.

Fiatalok + Politika = Krétakör Szabadiskola
A Krétakör működését ellenérzésekkel figyelők nyilván provokációt sejtenek a közfeladat emlegetésekor, holott erről szó sincs: a műhely munkáját jó ideje szoros figyelemmel követő értelmiségiként úgy vélem, hogy a Krétakör szerteágazó tevékenységei a kortárs magyar valóság válságjelenségeire adott konstruktív megoldási javaslatok. Sokak szemében ugyanakkor az teszi működésüket erősen vitathatóvá – és ez legélesebben talán a borsodi szegény falvakban elindított Új néző-projekt és annak utánkövetése (vagyis inkább annak elmaradása) kapcsán vetődött fel –, hogy objektív okokból nem tudnak egy-egy projekttel sok éven keresztül folyamatosan foglalkozni. Nem tudnak, de talán nem is akarnak: alkalmi jellegű beavatkozásaik bevallottan kísérleti és/vagy úttörő jellegűek, ám a folytatás felelősségét nem vállalják, mert nem vállalhatják fel. És mégis: a Krétakör Szabadiskola „végzett" tanulóival eltöltött két nap arról győzött meg, hogy ha ezeken a kamaszokon múlik, lehet és lesz folytatás.
A projekt első fázisában résztvevő, tizennégy ̶tizennyolc éves fiatalokkal kapcsolatos célkitűzéseikről Schilling így beszélt egy interjúban 2014 tavaszán: „Ezzel a korosztállyal lehet és kell közéleti kérdésekkel foglalkozni, de nem feltétlenül csak az erkölcstan szintjén. Hogy értsük azt, mi az, hogy Európai Unió, nemzetállam, fenntarthatóság, média, vállalkozás, demokratikus gyakorlatok és így tovább... Talpraesett fiatalok képzése a cél, amelynek keretében a színház mint segédeszköz jelenik meg, hogy segítségével bizonyos helyzeteket modellezhetünk... A tudatosságot, a tájékozottságot, a toleranciát és a reflexiót szeretnénk fejleszteni bennük, mert ezek a készségek hiányoznak leginkább a társadalmunkból." A Krétakör Szabadiskola tehát nyelvet és eszközöket kívánt biztosítani a következő generáció gondolkodásra hajlandó tagjainak ahhoz, hogy a szavakat majd várhatóan tettek kövessék a nem is olyan távoli jövőben. A fiatalokhoz való odafordulás, a véleményük megkérdezése és türelmes végighallgatása, illetve az általuk megvalósíthatónak tartott megoldási javaslatok elméleti vagy gyakorlati tesztelése egyértelműen járhatóbb útnak tűnik a számos iskolában uralkodó autoriter nevelési módszerekkel, a diákot automatikusan a hierarchia aljára helyező gondolkodásmóddal szemben. Felnőttek és fiatalok nem ellenfelekként, de még csak nem is egy előre leosztott szerepekkel felállt függőségi viszony részeiként, hanem mindvégig partnerekként jelentek meg a projekten belül.
A Schilling felsorolta alapfogalmakkal és alapvető, a XXI. században a túléléshez szükséges készségekkel a 2013 őszén indult első, Juhász Bálint által koordinált szabadiskolás különítmény több hónapon keresztül, tanórán kívüli hétvégi foglalkozások keretében ismerkedett. Az elérhető dokumentáció alapján problémacentrikus találkozók voltak ezek, ahol egy-egy konkrét kérdés kapcsán érvelhettek, vitatkozhattak, gondolkodhattak közösen a programban részt vevő fiatalok úgy, hogy a témák szakértőivel volt lehetőségük személyes találkozóra és konzultációra. Csak néhány az érintett témák közül: a Snowden-ügy, az előítéletek, a nemzeti értékek helye gondolkodásunkban. A sok beszédet akciók is követték, így például néhány fiatal a Hősök terén a Millenniumi emlékműre erősített molinóval tiltakozott a hajléktalanok kriminalizálása ellen. Ennél érdekesebb és hatásosabb lehetett a metrón előadott „láthatatlan színház", amikor egy sötétebb bőrű társukra „támadtak" a szabadiskolások, tesztelve a metró (néző)közönségének reakcióit (amely – talán csak számomra meglepő módon – egyértelműen pozitív volt).
HOME, vagyis 'otthon' volt a Szabadiskola második, a Goethe Intézet bekapcsolódásával megvalósult, szintén a Krétakörben dolgozó Juhász Bálint koordinálásával megvalósult évfolyamának az alcíme. Az összesen közel félszáz tanulóval, budapesti, miskolci és berlini diákokkal lezajlott projekt összegzését nyújtotta a Fiatalok. Társadalom. Részvétel című interaktív konferencia 2014 decemberének első hétvégéjén, amin az érintett diákok mellett pedagógusok, színházi nevelési szakemberek, civil szervezetek képviselői, újságírók is részt vettek. A három diákcsoport különböző, a helyzetükre és egyéniségükre szabott tevékenységekben vett részt, melyekbe a záró konferencián tekinthettek be az érdeklődők, esetenként saját bőrükön is megtapasztalva, hogy olykor milyen rettenetesen nehéz demokratának maradni. A közös játékok, a városban tett séta, a beszélgetések, a vitaszínház, a moderált viták, de még a viszonylag hagyományos előadások és prezentációk is mintha ugyanazt a kérdést ismételgették volna: te mit tennél hasonló helyzetben? A továbbiakban a konferencián érintett vagy feldolgozott problémákból a teljesség igénye nélkül szemezgetünk.
A Hallgatás című színházi nevelési programot a Szabadiskola első évfolyamának tanulói vezették. Rövid videobejátszás adja meg a felütést: egy osztálykiránduláson eldurvulnak az események, az egyik fiút bántalmazzák és megalázzák részeg osztálytársai, akiket közbeavatkozó tanáruk állít le és küld el aludni. A bármifajta további intézkedés elmaradása önmagában elég bizarr, de az igazi meglepetés csak másnap reggel következik: a tanár szerint az érettségi előtt álló osztálynak az lesz a legjobb, ha mindannyian hallgatnak a kínos incidensről, hiszen többen (köztük a tanár is...) megüthetnék a bokájukat. A továbbiakban a rövid, jó ritmusú és ügyes dramaturgiájú, problémafelvető videoklipek és a csapat tagjai által élőben előadott jelenetek váltakoznak egymással, minden esetben egy olyan ponton megállítva a történet menetét, ahol útelágazáshoz érkezünk, vagyis – a résztvevők bevonásával, a mi véleményünk, reakcióink figyelembevételével – dönteni kell. A némileg túlnyújtott, a diákok által alapvetően gördülékenyen irányított, a nagy igyekezettől helyenként mégis görcsössé váló játék során olyan témákat érintünk gyors egymásutánban, mint a kollektív felelősség, a szégyenérzet, a csoportdinamika, a társadalmi szerepek, a szülő, a tanár vagy az osztálytársak iránti bizalom kérdése. A részt vevő nézőknek elsősorban a vita, a saját érvek elmondásának lehetőségét kínálja fel a játék, de a történet továbbmesélését segítő, általunk felépített élőképek, praktikus megoldási javaslatok is a hallgatás lehetetlenségéről szólnak.
A második évfolyam budapesti csoportja Tóth Ridovics Máté irányításával a lakhatási szegénység problémájával foglalkozott. Jelentős sajtóvisszhangot kapott az a néhány híján kereken száz, általuk közterületekre kihelyezett plakát, melyek közül pár talán még e sorok megjelenésekor is látható. A csapat tagjaival közösen kidolgozott plakátkampányban két típusú képet láthattunk: az egyiken hófehér háttér előtt hajléktalanok állnak, mellettük a hajléktalanságról szóló rövid, tényszerű, úgymond, szakértői megállapítások olvashatók, például a tömegszállások túlzsúfoltságáról, a Családok Átmeneti Otthona rendszerének átláthatatlanságáról vagy annak a döntésnek a következményeiről, miszerint a lakhatáshoz való jog kikerült az alkotmányból. A plakátok másik felén a projektben részt vevő diákok álltak modellt: a tizenéves fiatalokat nagyszüleik, dédnagyszüleik régi ruháiba öltöztetve, fekete-fehérben látjuk, mögöttük és körülöttük lepukkant gyárcsarnok, romos lakóház, tömött szatyrokkal telezsúfolt priccs. A fiatalokat ábrázoló, felrázó erejű képeken lévő feliratokon fiktív élettörténetek, elképzelt sorsok összefoglalása: a felkészülés során hajléktalanokkal és aktivistákkal találkoztak, beszélgettek a diákok. A képekre felírt sztorik nem (így) történtek meg, de akár meg is történhetnének, s ami a legriasztóbb: bármelyikünkkel. A nő, akit férje rendszeresen vert, ám a rendőrök nem tettek semmit, s az asszony szülés után inkább a Családok Átmeneti Otthonába költözött. A férfi, aki a rendszerváltás óta nem tud elhelyezkedni, mert a gyárat, ahol dolgozott, bezárták, ő pedig az utcára került. És így tovább.
A Krétakör igényes vizualitású, precízen átgondolt és magas színvonalon megvalósult plakátkampánya éppen abból nyeri elképesztő erejét, hogy nem engedi meg a társadalomnak azt, hogy a hajléktalanokkal szembeni megszokott stratégiát, vagyis a félrenézést kövesse. A tényt, hogy a plakátok nagy részét a Józsefvárosban helyezték ki, ahol a kormánypárti polgármester a lakhatási szegénységgel kapcsolatos unortodox ötleteivel a médiafigyelem középpontjába került, nyilván sokan eleve provokációnak, kormányellenes propagandának vették, s ez az ártatlan poszterek elleni indulatokban öltött testet: a december legelején történt kihelyezést követő napokban a képek közel felét leszaggatták.
Míg a budapesti csoportban diákönkormányzati képviselők és más csoportokban dolgozó aktivisták, a közélet és az érdekképviselet ügye iránt tehát már eleve érdeklődő fiatalok dolgoztak, a miskolci szabadiskolás csapatban olyan diákokat találni, akiknek az esetében a legtöbbször fel sem merül az, hogy saját érdekeiknek bármilyen módon érvényt szerezzenek. A miskolci diákok közel fele roma származású volt, az ő bevonásuk izgalmas távlatokat nyitott: a pesti értelmiség sokszor szűkös perspektívája szokatlan tapasztalatokkal bővült, s a miskolciak prezentációja és a velük folytatott beszélgetések egyben rávilágítottak a leszakadóban lévő vagy már rég leszakadt magyarországi régiókban uralkodó kilátástalanságra. Mert nyilvánvalóan más eszközök kellenek ott, ahol valakit a bőrszíne miatt nem engednek be egy szórakozóhelyre, vagy a buszon arra kényszerítik, hogy hátulra üljön, mivel nem „keveredhet" a fehérekkel, esetleg az iskolában azzal szembesül, hogy a roma diákoktól a tanárok másképp kérnek számon, mint a nem romáktól. A látványos fővárosi plakátkampányhoz képest semmiségnek tűnhet, mégis rendkívüli jelentőségűnek tartom, hogy ezek a fiatalok levelet írtak a miskolci polgármesternek, majd hivatala előtt molinókkal demonstráltak azért, mert őszinte meggyőződésük: mindenkinek joga van az otthonhoz.
Az ő csoportjuk a Miskolcon általuk tapasztalt igazságtalanságokkal foglalkozott: interjúkat készítettek, szakértőkkel és döntéshozókkal találkoztak, s a csoport vezetői szituációs játékokkal döbbentették rá őket arra, hogy ha ők nem állnak ki a saját érdekeikért, akkor később mások akaratát lesznek kénytelenek végrehajtani. A számukra nem csupán egy újsághírt, hanem a rideg valóságot jelentő miskolci telepfelszámolási program és következményei, a lakhatásukat elvesztett emberek lehetőségei, a csoport több tagjának személyes tapasztalatait is bevonó gyermekvédelem, illetve a város környéki falvak elnéptelenedése volt az a négy téma, ami köré az együtt töltött idő rendeződött.
Aki a budapesti és miskolci csoport látásmódja és önkifejezési eszközei közötti kiáltó különbséget esetleg nem észlelte volna, a berlini diákok interaktív társasjátékát látva már egészen biztosan belátta, hogy a viszonylagos földrajzi közelség valójában leírhatatlan távolságokat rejt. A német diákok fellépése, megszólalásaik magabiztossága, önkifejezésük színvonala, de még a magyar köznevelési rendszer abszurd elemeire történő rácsodálkozásuk már önmagában is jól mutatta, hogy ők egy számos tekintetben boldogabb rendszer gyermekei (és ezt a benyomást az U18, vagyis a 18 év alatti fiatalokat a politika világába integráló, komoly szövetségi támogatással rendelkező, ma már több százezer [!] középiskolást megmozgató program bemutatása csak megerősítette).
Hogy Berlinben nagyon mások a problémák és a rájuk adható válaszok, azt jól mutatta a német diákok előadása: alaposan kidolgozott választási talk show-val készültek, ahol különböző fiktív pártok képviselői mondhatták el egyes témakörökben a véleményüket, s a jelenlévőknek kellett voksolniuk a nekik tetsző állításokra. A kissé hosszadalmas játék alapvetésként tételezte a pártokon belüli politizálást mint legfontosabb lehetőséget, ami a magyar fiatalok számára már korántsem ennyire egyértelmű, mint az az egyik moderált beszélgetésen kiderült. A játék végére az is világos lett, hogy a nemritkán nevetségesnek ható, utópisztikus szlogenek valódi pártok valódi jelszavainak az abszurdig túlhajtott, karikírozott verziói voltak, ami egyben egyértelműen józanságra intette a hallgatóságot a pártpolitizálás mindenhatóságával kapcsolatban.
A kétnapos rendezvényt vitaszínházi előadás zárta: a budapesti szabadiskolások közreműködésével megvalósult kétórás, Schilling Árpád koncepciója nyomán készült játék a jelenlegi magyar köznevelési rendszer kapcsán vetett fel éles kérdéseket. A vitaszínházban rövid szituációkat játszanak el a közreműködők: az epizódok végén általában egyértelmű, eldöntendő kérdéseket tesz fel a moderátor, s a közönségnek a teremben aszerint kell helyet választania, illetve változtatnia, hogy hogyan válaszolt a kérdésre, majd érvelni vélt igaza mellett. A nagyon is konkrétnak tűnő, részben vagy egészben a médiából ismerős helyzetek mindegyike könnyedén eloldozható volt az iskolai háttértől, s okosan összegezte a két nap során megfogalmazott tanulságokat a demokráciáról és a szabadságról. Mi a teendő akkor, ha egy osztálynak komoly problémái akadnak a hit- és erkölcstan tanárával, és amikor osztályfőnökük ezt az iskola vezetésének szóvá teszi, akkor az osztályfőnököt egyetlen hétvége alatt eltávolítják az intézményből? Jól teszi-e egy tanár, ha – nem mellesleg az iskola szellemiségével és nevelési elveivel szembemenve – megtiltja diákjainak, hogy részt vegyenek egy szolidaritási akcióban? Mi a dolga a tanárnak, ha nyilvánvalóan ostobaságokkal telezsúfolt tankönyvből kell tanítania?
Bárki mondhatná ezekre, hogy mindennapos esetek, amelyekre nem lehet, mert a rendszer minden elemével azt sugallja, hogy nem szabad jó választ adni. Aki azonban részt vett a kétéves programot lezáró különleges konferencián, az legalább a részt vevő diákokhoz hasonlóan talán megértette, hogy a minket ért igazságtalanságokat nem szabad elintézni egy vállrándítással, hogy be kell fejezni a másik hibáztatását és az egymásra mutogatást, hogy válsághelyzetekben a hallgatásnál kevés nagyobb bűn létezik. És ha ezt a kemény leckét rendesen megtanultuk, akkor talán végre elkezdhetnénk közösen építeni egy másik Magyarországot.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés