A lefordítható nevű város

Herczog Noémi az újvidéki Neoplantáról (2015. március)

Urbán András munkája, a Neoplanta többnyelvű előadás, hiszen többnyelvű a meghatározó és a témát adó helyszín: Újvidék.



A multikulturális tematikájú színház számára nyilvánvalóan adódik a többnyelvűség, és magáért a témáért se kell túl messzire mennünk. Mégis alig tudunk többnyelvű magyar előadásokat sorolni a közelmúltból. Az angol már nem minősül feliratozandó nyelvnek, találomra Pintér Béla Korcsulájának horvát tengerparti párbeszédei jutnak eszembe angolul, horvátul, németül, magyarul és olasz recitativókkal, mintha itt K-Európában senkinek se volna identitása. Az Anyám Orra román, a Gyévuska orosz szövegrészletei tartoznak még ide, illetve a Neoplantához közelebbi tematikájú, a magyar‒román együttélést és a fekete március emlékezetét vizsgáló, nálunk is vendégszerepelt 20/20 (rendező: Gianina Cărbunariu). És, ha már Újvidékről van szó, a hideg napok kapcsán a Szabadkai Népszínház és a Katona József Színház koprodukciója, a Vörös. Bár egzotikus hangzású szavakat szívesen keverünk a színpadi szövegbe, visszariadunk a feliratozástól. Mert miközben a többnyelvűség mögött húzódó kulturális különbségek nehézségei újra meg újra utat találnak a színpadra, maga a többnyelvűség, úgy tűnik, nem egyszerűen a színpadi valóság, a hitelesség és az újrealizmus egy fontos eleme, hanem olyan eszköz, amely, akárcsak az életben, fokozott toleranciát kér a nézőtől.
Urbán András munkája, a Neoplanta többnyelvű előadás, hiszen többnyelvű a meghatározó és a témát adó helyszín: Újvidék. A produkció alapjaiban problematizálja romantikus „multikulturalizmus"-képünket; megmutatja, hogy bár egy térség meghatározó és legpozitívabb vonása, sokfélesége leírható ezzel az ‒ igen helyesen ‒ pozitív szemléletű kifejezéssel, de a gyakorlatban mégis reménytelen helyzeteteket generál. Mégsem dokumentarista előadásról van szó. Urbán a felhasznált, az előadás apropójául és nyelvi bázisául szolgáló azonos című Végel László-mű (2013) alapján egy erős, reális alapú mitikus bázist teremt a sokféleség problematikájának: egy városalapító mítoszt. A történet szerint Mária Terézia (Krizsán Szilvia játssza) 1748-ban ajándékozza a településnek a ‒ lefordítható! ‒ Újvidék nevet. „Fordítsa mindenki a nyelvére: Neusatz, Novi Sad, Újvidék..." Újvidéket irodalmi értelemben mindenekelőtt Végel és Balázs Attila életművéből ismerhetjük. A délvidéki magyar színház és irodalom többnyire Szabadkára koncentrál, az előadás rendezője, Urbán András is ott dolgozik a Kosztolányi Dezső Színházban. Végel gyakran kever szerbet, németet, angolt, sőt délvidéki magyar hibás nyelvi fordulatokat is írásaiba, a belőle készült előadás tehát szükségszerűen többnyelvű. De ahogy Urbán András anno az Urbi et Orbiban sem adaptálni, „színre vinni" kívánta Pilinszkyt, úgy Végel regényét is, megőrizve kaleidoszkópszerű alapszerkezetét, újraírja, Gyarmati Kata nagyszerű dramaturgi segédletével. Mind emlékszünk Bodó Viktor Ledarálnakeltűntem-jére: „a per miatt" ‒ azóta csak így emlegetjük ezeket a „miatt" előadásokat. Amelyek nem az irodalom szolgálóleányaként, tökélyre fejlesztett felolvasó színházként kívánják színre vinni a szöveget, hanem alapanyagnak tekintik egy saját jogú művészeti ág és saját, önálló alkotás formálásához.
Urbán egy új, közép-európai narratívát felvázoló, erősen aktuális rendezése agitprop és kegyetlen színházi, dokumentarista elemek mellett, mint mondtuk, mitikus szálat is visz az előadásba. Azáltal, hogy amikor Újvidéket Mária Terézia szabad királyi városnak nyilvánítja, és mágikus erővel néven nevezi, kvázi megteremti, annak legmarkánsabb jellegére: többnyelvűségére, sokféle kultúrájára mutat rá. És ez az elnevezési aktus, amely éppen a béke és az egymás mellett élésre való buzdítás gesztusa, akár egy átok süvölt végig az előadáson. Neoplanta népei gyilkolják egymást, vérengzés követ vérengzést. Tematikus értelemben Shakespeare-t juttatja eszünkbe, mindenki meghal, csak a sír közös, meg a sírásók: „Itt végzi be mind, uram" – mondják elbeszélőnknek, s így összegzik: „Akit ebben a városban egyszer elhantolnak, az biztonságban érezheti magát."
Mitikus szál akad egyéb is, például az almás pite, amiről kiderül, hogy „nem holmi habos Sacher, pláne nem Eszterházy": ez a szocializmus süteménye, kellően proletár, ízletes, mégsem előkelő. Vagy a mitikus erejű, hosszú asztal, amely szinte diákszínházi egyszerűséggel ível át helyszíneken az első jelenettől az utolsóig. Az első képben vörös abrosszal leterítve egy pártkongresszussá változik, közben ellenpontként megszólal Antal Attila kemény rockzenéje. Az asztal arra is alkalmas, hogy amikor a párttitkár és egy kiszemelt elvtárs költi el vacsoráját a két, egymástól rettentő távol eső asztalfőn (hogy később az elvtárs kénytelen legyen betanulni a majd az odalátogató Titónak adandó választ, akár a vallomást a pórul járt Pelikán Józsefnek), akkor az a magyar nézőben felidézze A tanút. Vagy a három katona, akik mintha bolygó újvidékiekként öröktől fogva és örökké, korokon át vándorolnának mitikus útjukon, hogy szovjet, magyar, végül szerb katonákkal találkozzanak, és valóságelemekkel vegyített mesebeli harcuk megfog valamit az előadás karakteréből. Mert Urbán színházának sajátossága most is magával ragad; sajátos mix ez a lokális folklórból, az expresszív és természetközeli elemek, eszközök felhasználásából és hideg, távolságtartó, németes, olykor mikrofonnal felszerelkezett, agitpropos előadásmódjából. A Neoplanta egy pillanatig sem érzeleg, a kegyetlenséget és az emberi erőszakot rúgható, verhető bábukon keresztül mutatja meg, ahogy a Vörös például a japán színháztól kölcsönzött konvenció, a stilizált piros szalag segítségével. Urbán is stilizál, de ennél bonyolultabb, csupa ellentmondás reprezentáció mellett dönt. Sokat átvesz a képregényekből, használja az agitprop eszközeit, mikrofont, hangosbemondót, transzparenseket és a kemény rockzenét. Fantáziája mitikussá növeszti a valóságot, szkeccsekben és képekben fogalmaz, hideg, anyagát eltartja magától, mégis expresszív.

A Neoplanta Újvidékről a kisebbségeken keresztül beszél, de kettős identitású előadás: egyszerre szerb és magyar, így van bátorsága bírálni akármelyik oldalt ‒ ez a kritikus hang Urbán munkásságában a Turbo Paradisóval (2008) kezdődött. A legerősebb jelenet akár még dokumentarista is lehet: Urbán bátran helyez egymás mellé más és más hangvételű szkeccseket. Ez éppen egy hosszúkás asztal menti vita a kisebbségi létről, ki hogy érzi, el vannak-e nyomva, jogos-e az emiatt érzett frusztráció a Délvidéken. Van, akit az bánt, amikor azt hallja, a délvidéki magyarok már el is felejtették a nyelvüket. Mások azon tanakodnak, vajon egy meleg van-e jobban elnyomva Újvidéken, vagy egy magyar. Vagy hogy milyen nyelven is kell tudnia megszólalni Neoplantán az itt élő kisebbségeknek hivatalos ügyeik intézésekor, mert valaki kifogásolja, hogy a hivatalos telefonban a hölgy felháborodott, hány nyelven is kéne neki tudnia, hivatalos ügyben tessék szerbül beszélni. Másvalaki nem érti, miért volna az egy kisebbség elnyomása, ha hivatalos ügyben a hivatalos nyelv használandó: „Mit nem értesz, bazdmeg? Azért, mert ez Szerbia. A nevében is benne van: szerb." Aztán másvalaki kedves öniróniával ismeri el, ő bizony kisebbségi, elnyomottnak érzi magát, és ezért frusztrált. És még hosszan folyik a virtuózan szőtt beszélgetés arról, mi a magyar, és mitől magyar a magyar: a nyelvtől-e, attól-e, hogy valaki magyarul álmodik, vagy mégis el kéne ereszteni ezt a magyarsághoz való görcsös ragaszkodást Szerbiában élve, hiszen irracionális. Mégis az a helyzet, hogy mindenki számára fontos, aki ott ül az asztalnál, legfeljebb másféleképpen. Az agitprop jelenetben aztán láthatunk hiteles viselhető, hordható (wearable) transzparenseket is, ezek híven bizonyítják: a mindenkori kisebbségi félelemnek jogos gyökerei is vannak, amelyek messzire visszanyúlnak a múltba, akármelyik kisebbségről van is szó éppen. Ahogy a mondás tartja: „rác kurvával magyar hazafi nem kefél."
Lehet, hogy Urbán színházának „tökössége" és költőiségének sajátos kevercse részben a macsóság fogalmán keresztül is megérthető. Délvidéken egyébként is erősen tartja magát ez a férfikép; a Magyarországon is megfordult szerb dokumentarista előadás, a Machomen azt járta körbe: mit jelent férfinak lenni ma Szerbiában. Az agitprop színben megannyi focihuligánt látunk, kemény macsókat. De mindez a keménység és az erőszak nyílt megmutatása jóval bonyolultabb, mert keveredik a már említett mitikus szállal, költészettel, erős expresszivitással, máskor rideg távolságtartással is.
Három színész áll a színpadon, akár egy szentháromság-kompozíció. A várost éppen újra lerombolták. És ők nem tesznek mást, csak kommentálják az eseményeket. Hidegen, expresszíven, távolságtartással, akár a hírnökök egy görög drámában. Mitikussá ezt a képet csak a szentháromság-kompozíció teszi.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés