„A válasz után tegyük fel a kérdést!"

Stuber Andrea a „beágyazódó" kritikáról (2015. március)

Személy szerint én még mindig a „csak a nézőtéren" kritikusi pozíciót tartom ideálisnak.


 

Volt idő, hosszú idő, amikor azt tartották/tartottuk ideális kritikusi pozíciónak, ha a kritikus a színháznak csak a nézőterét ismeri. Alkotókkal nem érintkezik, kizárólag a produkcióval kerül kapcsolatba, arról publikál független szakmai véleményt. Az esetenként felmerülő kérdésre, miszerint miért pont az ő véleményét nyomtatják ki, és marad meg az utókornak, az a válaszom, hogy mert sokkal-sokkal több előadást lát, mint a véletlenül mellette ülő néző – márpedig a nagyobb merítés fontos, az életben szinte mindenhez szükség van összehasonlításra –, és szerencsés esetben jobban is ír, mint a székszomszédja. A kritikus az a felkészült, gyakorlott, hivatásos néző, aki az előadás hatásmechanizmusát vizsgálja magán, majd írásba foglalja az eredményt. Közben megpróbál rátalálni azokra a kérdésekre, amelyeket produktumukkal az alkotók feltettek. Hozzáülésének számomra legpontosabb megfogalmazását Georges Banunál találtam: „Olyan néző vagyok, aki folyton a színpadon tartja szemét, hogy felismerje a személyes események lehetőségeit, amelyek során a művészet tapasztalattá alakul át. Ez annyit jelent, hogy az ember nem egyszerűen önmagából kiindulva ír, hanem abból az önmagából kiindulva, akit a színpad erői megtermékenyítettek." (Georges Banu: A felügyelt színpad. Koros Fekeete Sándor fordítása. Kolozsvár, Koinónia, 2007.)
Személy szerint én még mindig a „csak a nézőtéren" kritikusi pozíciót tartom ideálisnak. De tudomásul veszem és elfogadom mindazon változást és módosulást, amit az idő és a körülmények hoztak, s ami a beágyazott kritika fogalom kapcsán szóba került. Az ismertetett brit gyakorlat alapján nyugodtan tekinthetjük a jelenséget olyasminek, ami a színikritika műfaját, terepét, lehetőségeit színesíti, szélesíti és gazdagítja. A hazai viszonyok alighanem zavarosabbak, átláthatatlanabbak, és elveikben sem egységesek. (Vajon a briteknél „beágyazott kritikának" – vagy „vetetlennek" – számít-e az, ha a színházi szervezet újságjában egy színház művészeti vezetője szignós aláírással részesíti pozitív bírálatban a színháza bemutatóját? Vagy ha egy színház folyóiratot ad ki, s kritikát rendel és közöl a saját bemutatóiról?)
A tapasztalat az, hogy az ideális pozíció természetesen kivitelezhetetlen. Kivitelezhetetlen volt már harminc évvel ezelőtt is, amikor még lehetett egzisztenciális, munkahelyi és megélhetési szempontból is kritikusnak lenni. Hiszen aki, mondjuk, a Film Színház Muzsika szerkesztőségében dolgozott, s ott közölték a színikritikáit – 1985 és 1990 között voltam a hetilap munkatársa –, az nemcsak kritikákat írt, hanem interjút is készített, vagy próbariportot, vagy elutazott a színházzal külföldi turnéra és tudósított. Az érintkezési felületek határozottan csökkentek azóta. A próbariport mint műfaj eltűnt, a színház iránt érdeklődő hetilapok hiányában, valamint az alkotási folyamatban részt vevők szemérmessége, esetleg bizalmatlansága okán. A színház külföldi szerepléséről való tudósítás szintén megszűnt, bizonyára orgánum- és pénzhiány miatt. (Jómagam az elmúlt harminc évben kétszer jártam külföldön színházi eseményen a magyar fél meghívására vagy támogatásával. Mindkét eset után konfliktus támadt abból, hogy a színház vezetése nem volt elégedett velem. Talán eleve hiba elvállalni ilyen munkát, ha az ember nem tud megfelelni bizonyos elkötelezettségi elvárásnak.)
Az interjú műfaj azonban megmaradt mint találkozási pont, s az is elég ahhoz, hogy a kritikus személyes ismeretséget kössön művészekkel, produkciókkal. Esetleg közel kerüljön hozzájuk. Ahogy az a kritikus is, aki könyvet ír színházi alkotókról, vagy producerként segíti bemutatók létrejöttét, vagy színészeket tanít, vagy tanácsadóként, netán dramaturgként csatlakozik egy társulathoz. (Jómagam három évig tartoztam dramaturgként a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházhoz. Utána bő tizenöt évig nem írtam kritikát róluk, mert úgy éreztem, más szemmel nézem/látom őket, mint a többi kritikus.)
A fenti együttműködések csupa olyasmik, amik avval a veszéllyel járnak, hogy a kritikus nem ugyanúgy fogja nézni, látni a színházművészt és/vagy a produkciót, mint mások. Ezért jogos igény, hogy a kritikus ilyen jellegű szakmai viszonyai transzparensek legyenek. Ugyanakkor számolhatunk a kontaktusok, a beavatódások, az alkotói részvétel pozitív hozamával is. Aki végigkövet egy próbafolyamatot, az egyszer s mindenkorra megtapasztalja, hogy egy produkció létrehozásában rengeteg munka van (normális esetben). Egy rosszul sikerült produkcióban akár éppolyan sok, mint amennyi a jóban. Aki megismer egy színházművészt, esetleg együtt dolgozik vele, és a benyomása, tapasztalata alapján tisztelni vagy szeretni kezdi az illetőt, az óvatosabban fog bánni a szavaival, amikor színházi teljesítményeket bírál. A nexus nyomán empátia ébredhet benne, ami talán nem árt meg neki és a kritikusi működésének. Közben azonban a kritikus kötődése, szorosabb kapcsolata – összekeveredve avval, hogy az illetőt szakmailag egyébként is nagyra tartja – elfogultságot eredményezhet. Ha ehhez még az alkotó „divatban" is van, onnantól kezdve előállhat az „X bármit csináljon is, mindig dicsérik, míg Y soha semmi olyat nem tud produkálni, amiért jó szót kapna" helyzet. Viszont ha a kritikus érzi a saját elfogultságát, akkor az is előfordulhat, hogy túlkompenzálja, és kifejezetten fukarkodik kedvelt művésze méltatásával. Körülbelül ilyen Szküllák és Kharübdiszek között kell evickélni, valamennyiünknek a maga tisztessége, etikája szerint, a hitelesség és érvényesség megteremtésével, illetve megőrzésével mindenki más előtt. Miközben távolabbról nézve egyek vagyunk: „a kritikusok" – ennek közös felelősségével és ódiumával.
Ha most felébresztenék egy kritikust, aki a nyolcvanas években hibernálódott (mondjuk, ledorongoló kritikája után egy színészbüfében elhangzott markáns átok következtében), akkor erősen elcsodálkozna. Látná, milyen sokat változott maga a színház, egyebek közt abban, hogy közvetlenebbül, perszonálisabban akar kommunikálni a közönségével, mint korábban. Látná, hogy milyen sokat változott a nyomtatott sajtó. Alig viseli el a hosszabb terjedelmet, az alaposabb szakmaiságot. Nem érdeklik a műfajok, sem az újságírás, sem a művészet vonatkozásában. Meg sem különbözteti egymástól a hirdetést, az ajánlót és a kritikát, s a színházból inkább az üzleti jelleg vagy a celebhírek érdeklik, mint a művészi, esztétikai értékek. Látná emberünk azt is a fényes napvilágnál, hogy nem lát sehol kritikusokat. Mert arra nem gondol, hogy nem szerkesztőségekben kell keresni őket, hanem bankban, vagy iskolában, vagy könyvkiadóban, ahol hivatali munkaidőben igyekeznek megkeresni a színházjegyekre és útiköltségre valót. Beavatnám a lemaradt kollégát az általa nem ismert jegykategóriákba: a tiszteletjegyen túl a sajtójegy, a vendégjegy és a szakmai jegy fogalmába, az utóbbi különböző verzióiba a szimbolikustól a kritikusokra kitalált büntető felárasig. Elmesélném neki: több vidéki színház segít bennünket, hogy eljussunk az előadásaira. Ez is némiképp kényes helyzet. Meddig terjedjen a színház szívessége? Képes-e tolerálni a színház, ha a meghívott kritikusok – kellő számú fogadókész orgánum hiányában – nem mind publikálnak írást a produkcióról, hanem csak nézik, szakmai érdeklődésből, tájékozódási célból vagy a kritikusdíjra szavazás szándékával? Miképpen viselik a házigazdák, ha a kritikusok negatív kritikákat írnak majd? Lesz-e legközelebb is mikrobusz számukra?
Csupa olyan érzékeny kérdés, amely kölcsönös tiszteletet, tapintatot és nagyvonalúságot követel a felektől. Aztán elmondanám az ébredő kollégának, hogy színházban, színház környékén is találhat kritikusokat, akik átmenetileg vagy véglegesen nem csupán írnak a színházról, hanem így vagy úgy részt is vesznek a csinálásában, és ez a pénzkereső foglalkozásuk. Ami talán szerencsésebb és ígéretesebb a banki, hivatali vagy iskolai megélhetésnél, mert ővelük vagy az lesz, hogy „disszidálnak", átállnak a túloldalra, vagy pedig válnak még független kritikussá, és akkor „visszidensként" a színháztanuló időszakból profitáltak sokat szakmailag. Ők lehetnek most vagy a jövőben a „beágyazott kritika" művelői, kialakítói és kifejlesztői.
Ha megpróbálnám bemutatni a harminc évet átaludt kollégának az interneten fellelhető színházi tárgykört, azt talán nem is értené. Úgy kezdeném a magyarázatot: képzelje el, hogy a néző megnéz egy előadást, és olyannyira tetszik vagy nem tetszik neki, hogy hazamegy, s megír egy levelet indigóval tíz példányban, elküldi postán tíz ismerősének, aztán várja, hogy mit válaszolnak rá a jövő héten. Ezt, ugye, nem is igen lehet elképzelni. De amint a technika lehetővé tette ennek gyors megvalósítását és korlátlan nyilvánosságát, valamint az erre való azonnal reagálást is, hihetetlen mértékben és széles körben terjedt el a nézői élmény megosztásának gyakorlata. Ez nagyszerű, örömteli újdonság. Ha a vélemény – a tetszik-nem tetsziken túl – szakmainak mondható érveléssel és/vagy figyelemre méltó irállyal, érdekes, értékes, élvezetes stílussal párosul, akkor máris óriási nyereség. Bár lehet, hogy kicsit magasabb színvonalat várok el, mint a színházak, amikor a marketingmunkájukat folytatják. Tapasztalható ugyanis, hogy számos színház a honlapján, a közösségi oldalán vagy akár nyomdai kiadványaiban is, „kritikai visszhang" címszó alatt inkább dokumentálja és kolportálja az ismeretlen lelkes néző egyszerű szavait, mint egy alaposabb, komolyabban vehető, ámde nem kedvező szakmai bírálatot.
„No name" persze nemcsak lelkes néző lehet. Médiakorszakunk talán legérthetetlenebb jegye számomra, hogy újságokban és internetes (hír)portálokon színikritikák jelennek meg név nélkül vagy élő emberre nem utaló névvel. Ennél is értelmezhetetlenebb, amikor az egyébként blognak nevezett népszerű színházi oldal kritikát írat neves színházi szakemberrel, akinek nem közli a nevét. Miközben mi régi vágású kritikusok mindig hiúan vigyáztunk arra, hogy a véleményünk a miénk, vállaljuk, odaírjuk alá a nevünket. Hogy ki és mi számít az olvasónak, azt persze nem lehet tudni. Aki látta az előadást, az a saját véleményét akarja összevetni a kritikuséval, bárki legyen is az. Aki nem látta, az valószínűleg szívesebben tájékozódik azonosítható, „leinformálható" személy kritikájából.
A bloghoz értem közben, a színházi bloghoz, amely műfajt magam is művelem több mint tíz éve. Az vitt rá, hogy a kétezres évek elején a látott színielőadásoknak már csak elenyésző részéről lehetett kritikát megjelentetni. A napilapok, hetilapok, folyóiratok, amikben korábban publikáltam, vagy megszűntek, vagy beszűkültek, anyagi gondokkal küszködtek-küszködnek, így cikket rendelni egyre kevésbé voltak képesek. Tehát „ne menjen kárba" alapon kezdtem el írni, napi rendszerességgel, hozzávetőleg egy (régi) flekk terjedelemben az előző napon látott előadásról.
A blogírás szembeötlő előnyei a következők:
A teljes függetlenség. Se szerkesztő, se főszerkesztő, se tulajdonos – senki nem befolyásolhat semmit. Folytathatnám avval is, hogy se párt, se intézmény, se irányvonal, se direktíva, se instrukció – de ilyesmik létét korábban sem tapasztaltam kritikusként.
A terjedelmi korlát hiánya. Akkor is, ha evvel nem élek. Az önkorlátozásom az általános gyakorlathoz képest rendhagyónak mondható. Az internet akármilyen hosszúságot elbír, a tapasztalat azonban mégis az, hogy az olvasók nem szeretnek hosszan olvasni, sokáig görgetni lefelé.
A reakció frissessége, azonnalisága. Ez azért fontos, mert – ahogy azt egy színházcsináló mondta nekem – a néző első reakcióját (bírtam a dolgot vagy nem) nem lehet, és nem is kell megúszni. Gyors reagáláson esetemben a következő napot kell érteni, mivel osztom a Forgách András-i definíciót, amely szerint a színházi befogadás másnap reggel, az ágyban fejeződik be. A vélemény készen áll az előadás után rögtön – sőt olykor már előadás alatt is. (Ez hátránya és átka a blog-, illetve kritikaírásnak is, hogy az ember olykor már ott helyben, az esemény alatt mondatokat fogalmaz a fejében.) Aki alszik rá egyet, annak reggelre még árnyalódhat a véleménye: erősebb vagy gyengébb hatás érte, mint ahogy azt este megítélte.
A szelekció. A kritikában lehetőleg a produkció minden összetevőjére ki kell térni, akkor is, ha, mondjuk, a jelmezekről vagy a zenéről (esetleg hozzáértési hiányosság miatt) nincs érdemi mondandónk. A blog megengedi a válogatást: egyes elemek kiemelését, mások elhallgatását. (Ez utóbbi milyen jól jön például abban az esetben, amikor az embernek nehezére esne rosszat írni a szeretett alkotóról!) Ugyanez az önkényesség az olvasó szempontjából is előnyös lehet. Egy olvasóm szerint a naplóm sokkal markánsabban orientálja abban, hogy mit nézzen meg, mint a kritikák (az enyémeket is beleértve persze).
Az olvasói reagálás, az interakció, a párbeszéd. A naplómra már az első években tízszer annyi levelet kaptam, mint a cikkeimre a megelőző két évtizedben összesen. Nézőktől, alkotóktól. Általában az előbbiektől a pozitívakat és az utóbbiaktól a negatívakat. A reklamáció mindig tanulságos. Átgondolásra, válaszadásra és olykor megértésre, belátásra késztet, néha helyesbítő, kiegészítő lábjegyzet betoldására sarkall. Utólag kihúzni, törölni nem szoktam. Még az olyan, rosszmájú megjegyzést sem, amit később megbántam. Álljon ott figyelmeztetésül: emberanyaggal dolgozom. Reményeim szerint a blogra érkező negatív reakciók edzik az embert arra is, hogy aki hivatásszerűen folyton a más munkáját bírálja, az elfogadja és elviselje, ha az övét is.

A szerző – saját lábjegyzete szerint - újságíró, szerkesztő, kritikus, színházi blogger, társadalmi munkában korrektora a Katona József Színház nyomtatandó szövegeinek, mert fontosnak tartja, hogy a színház műsorfüzetében, színlapján, havi leporellóján megjelenő textus is olyan igényes legyen, mint a bemutatók


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés