A színháznak bátornak kell lennie

Ménesi Gábor Znamenák Istvánnal beszélget (2011. december)

Azt szokták mondani, hogy ehhez a pályához szerencse is kell, de akkora szerencse, mint amilyen nekem jutott - és jut azóta is -, csak kevés embernek adatik meg.

- Immár második évadát kezdte meg a Nemzeti Színházban. Hogyan sikerült beilleszkednie a társulatba, és új otthonra találnia a teátrumban a Kaposváron eltöltött két évtized után?
- Mindaz, ami az elmúlt két évben velem történt, szinte meseszerű volt. Úgy érzem, minden szempontból jót tett a változás, ráadásul ismét azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek. Az utolsó években Kaposváron nagyon keveset játszottam, szinte alig. Ez persze abból is adódott, hogy vezető beosztásban nem illik az embernek magára osztani a szerepeket. Nem volt könnyű meghozni azt a döntést, hogy Budapestre szerződjek, de hamar eldőlt, mennem kell Kaposvárról. A családom egyébként mindenben támogat. Továbbra is Kaposvár mellett, egy kis faluban élünk, így ingáznom kell, ami nem megoldhatatlan probléma.
- Mielőtt tag lett itt, a Nemzetiben, vendégként eljátszotta Kent szerepét a Lear királyban. A rendezővel, Gothár Péterrel hosszú idő után dolgoztak ismét együtt.
- Valóban hosszú idő után találkoztunk, amikor négy évvel ezelőtt Kaposváron az Amphitryont rendezte, én játszottam Sosiast. Olyan erős egymásra találás volt ez Péterrel sok-sok év után - egyrészt szakmailag is, de legfőképpen emberileg -, hogy teljesen megfordított bennem sok mindent. Később ő hívott az Örkény Színházba, A mizantróp egyik szerepére, majd pedig ide, a Lear királyba. Abban, hogy Pestre kerültem, és a Nemzeti Színházhoz szerződtem, nagy szerepe van Péternek. Ugyancsak a Lear királyban találkoztam újra a színpadon Alföldi Róberttel, akihez szintén régi barátság fűz, ugyanis a Főiskolán évfolyamtársak voltunk.
- Ha már Gothár Pétert említettük, ő az egyedüli rendező, aki végigkíséri eddigi pályáját, hiszen kamaszként nála mutatkozott be a Megáll az idő című filmben, éppen harminc évvel ezelőtt. Az említett filmszerep a sorsát is eldöntötte? Attól kezdve tudatosan készült a pályára?
- Legalábbis az véglegesítette. Már korábban is érdekelt a színjátszás. Tízéves voltam, amikor elkezdtem játszani a Néphadseregen belül működő amatőr csoportban, amely az éppen akkor kibontakozó drámapedagógiai törekvéseket próbálta a gyakorlatban alkalmazni Szakall Judit vezetésével. A szüleim vittek el oda, mert képtelenek voltak kordában tartani az állandó szereplési vágyamat, és levezetni a bennem tomboló energiát. Mindenáron fel akartam hívni magamra a figyelmet, vagy így, vagy úgy. Egyik alkalommal telefirkáltam zsírkrétával a falakat, máskor pedig a sütőben gyurmát égettem szénné, mert szobrot akartam belőle csinálni. Úgy tűnik, a szüleim nem tévedtek nagyot, mert azóta is a színpadon vagyok. Több alkalommal szerepeltem a Családi kör filmjeiben, majd egy kamaszmusicalben is játszottam. Azt hiszem, Péter asszisztensei abban figyeltek fel rám, és hívtak el próbafelvételre. Addig sok minden akartam lenni, például színész is, de a forgatás alatt dőlt el végérvényesen, hogy ezt a pályát választom. Amikor eljött az ideje, jelentkeztem a Főiskolára, de csak harmadik próbálkozásra vettek föl. Közben lementem Kaposvárra csoportos szereplőnek, játszottam többek között a Pán Péterben, a Munkásoperettben, A viharban és az Etűdök a szerelemről című előadásban.
- Gyakorlati időszakát a Vígszínházban töltötte, ahol Ibsen A nép ellensége című darabjában eljátszotta Nansen szerepét, majd felbukkant a Koldusoperában, amelynek rendezője Gothár Péter volt. Emellett dolgozott Marton Lászlóval és Babarczy Lászlóval. Nem merült fel alternatívaként, hogy az említett teátrumhoz szerződik?
- Babarczyval és Gothárral nemcsak a Vígszínházban dolgoztunk együtt, hanem a Főiskolán is. Babarczy például a Tótékból tartott egy kurzust, később Gombrowiczból, aztán jött Gothár a Hermelinnel, Ascher Tamás pedig a Hazatérés című Harold Pinter-darabbal. Nagyon erős osztály voltunk, ezért nem lehetett véletlen, hogy Babarczy mindenkit lehívott Kaposvárra. Ennek ellenére Marton László is szerződtetni akart néhány embert - valamiért én nem voltam a jelöltek között -, végül Szabó Gabi és Oberfrank Pál került a Vígszínházba.
- Ön pedig 1991-ben Kaposvárra szerződött, ahol többek között eljátszotta Philinte szerepét Aschernál A mizantrópban, megkapta Gothártól a Kakuk Marci címszerepét, A kaukázusi krétakörben pedig Babarczy rendezte. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy pályája első mérföldköve mégis a Nero, a véres költő címszerepe volt.
- Azt szokták mondani, hogy ehhez a pályához szerencse is kell, de akkora szerencse, mint amilyen nekem jutott - és jut azóta is -, csak kevés embernek adatik meg. Úgy érzem, mintha valamilyen burok venne körül. Már Kaposváron egymás után kaptam meg a fontos szerepeket, és hamar rendezhettem is. Ezért nem tudom megítélni, mi a mérföldkő. Ha azt mondja, a Nero volt az első mérföldkő, lehet, hogy igaza van. Ha viszont arról beszélünk, hogy melyik az a pillanat a pályámon, amikor egészen máshogy lettem színész, azt pontosan meg tudom mondani.
- Feltételezem, hogy ez Mohácsi János 1995-ös rendezése, az Istenítélet volt, amelyben Hale tiszteletest játszotta.
- Pontosan így van. Azóta is próbálom összeszedni a nyomait annak, mitől lehet az, hogy egy adott pillanatban az ember másképp formál meg egy szerepet, abszolút tudatosan képes megkonstruálni a színpadi jelenlét minden egyes mozzanatát, aminek következtében nem pusztán egy vacak tákolmány jön létre, hanem valódi, hús-vér ember. Az Istenítélet volt az első munka, amikor így éreztem. Ha tehát mérföldkőről beszélünk, akkor ez mindenképpen az volt.
- Mohácsi rögtönzéses, a színész ötleteire erősen építő módszere komoly megpróbáltatás, ugyanakkor felszabadító élmény is lehet. Ön több alkalommal is dolgozott vele, legutóbb a Bolha a fülbe, azt megelőzően pedig a Megbombáztuk Kaposvárt című produkcióban. Mennyiben hat színészetére az említett munkamódszer?
- Biztos, hogy hat, sőt arra is, ahogyan a színházról gondolkodom. Szerintem Mohácsi az egyik legmeghatározóbb színházi ember ebben a pillanatban Magyarországon. Azt, ahogyan teátrálisan összerak egy előadást, ma kevesen tudják. Persze nem mindenben úgy gondolkodom a színházról, mint ő, de az biztos, hogy az együtt eltöltött kaposvári évek döntően hatottak rám. János nagyon erős személyiség, miként Babarczy, Gothár és Ascher is az. Nekem elsősorban azért volt mázlim, mert ilyen emberekkel dolgozhattam, akik folyamatosan hatottak rám, és akiktől igazán lehetett tanulni.
- 1996-ban Babarczytól megkapta a Peer Gynt címszerepét, amely a kilencvenes évek újabb meghatározó pillanata volt. Hogyan tekint vissza erre a munkára?
- A Peer Gynt sokkal kellemesebb élményem, mint a Nero, miközben az utóbbit sikerültebbnek éreztem. A Peer Gyntöt viszont imádtam csinálni, nagyon jó volt játszani, a mai napig emlékszem a Molnár Piroskával közös búcsújelenetünkre, a színekre és a szagokra, minden apró részletre. És közben majdnem belehaltam, hogy nem tudok benne elég jó lenni. Az egész időszak, amíg a darabot játszottuk, azzal a küzdelemmel telt el, hogy megpróbáltam benne jó lenni. Nem sikerült. Ugyanakkor nagyon tanulságos volt az a kudarcélmény, amit az előadás okozott. Kaposváron meghagyták nekünk a bukáshoz való jogot. Ez felszabadított. A tét más volt, nem az, hogy ha valamit rosszul csinálunk, másnaptól nincsenek szerepek a színházban.
- Rendezni is Kaposváron kezdett, viszonylag korán, 1993-ban. Első alkalommal Büchner Woyzeck című darabját állította színpadra a stúdiószínházban. Mi ösztönözte a rendezésre?
- Már a Főiskolán folyton beledumáltam, hogy milyen legyen a díszlet, tegyünk ide egy falat, oda egy kárpitot, akasszunk fel egy lámpát, hogyan álljanak fel a szereplők. Ez oda vezetett, hogy később megkértek, nézzek meg egy-egy jelenetet. Amikor lehívtak minket Kaposvárra, felmerült, hogy csinálunk az osztállyal egy Woyzeck-előadást. Babarczy megkérdezte, hogy ki fogja rendezni. Azt válaszoltam, még nem dőlt el. Erre Babarczy azt mondta, hogy jó, te fogod megrendezni, helyetted pedig legyen egy másik szereplő. Ettől kezdve minden évben megkérdezte tőlem, mit fogok a következő évadban rendezni.
- Első nagyszínpadi rendezése Osztrovszkij Vihar című darabja volt, amely sajátos helyet foglal el az életműben, ugyanis a szerző egyetlen tragédiája, amely azonban nem nélkülözi a humor színeit sem. Miért nyúlt akkor éppen ehhez a drámához?
- Mindenképpen egy monumentális orosz darabot kerestem, amely egyszerre szól szerelemről, gonoszságról, butaságról, az értelmiség kiszolgáltatottságáról és letaposásáról, a restségről és a tunyaságról. Tizennégy éves lehettem, amikor a darabot először hallottam a rádióban. Hegedűs D. Géza és Kútvölgyi Erzsébet volt a két főszereplő, megbabonázva hallgattam. Magával ragadott az egész történet, és később is folyamatosan motoszkált bennem. A Főiskolán többször elővettem, úgy volt, hogy jelenetet csinálok belőle, de valahogy mindig félretettem. Amikor Kaposváron megrendezhettem, úgy döntöttem, hogy átszerkesztem a darabot, és létrehozok belőle egy modern változatot, ám az a hatalmas hajó olyan erővel söpört félre az útjából, hogy ez, hála istennek, nem sikerült. Így jó előadás lett belőle, kiváló alakításokkal.
- Hogyan viszonyul egymáshoz a rendezői és a színészi tevékenység? Hogyan érintkeznek azok a kérdésfelvetések és problémák, amelyek színészként, illetve rendezőként foglalkoztatják? Hogyan hat egymásra a kétféle tapasztalat?
- Biztosan van, akiben ez jobban együtt van, bennem viszont élesen elkülönül. Amikor rendezek, teljesen másképp látom az anyagot, amin dolgozom. Ha színészként vagyok a színpadon, akkor „beszűkül a tudatom", képtelen vagyok az egészre objektíven rálátni. Csak a szerepemen keresztül elemzem a viszonyokat. Nyilvánvaló, hogy - ha konkrét példát említünk - az Oidipusz királyban Kreón megformálása közben egészen más problémák foglalkoztatnak, mintha magam rendezném a darabot.
- A 2007-2008-as évadban a kaposvári teátrum igazgatójaként tevékenykedett. A történet azonban néhány évvel korábban kezdődött, amikor Babarczy László önt jelölte meg lehetséges utódaként. Mit gondol, vajon miért önre esett a korábbi igazgató választása?
- Esküszöm, nem tudom. Nyílván bennem is volt affinitás erre a dologra, mindig is érdekelt a színház vezetése, először csak kisebb dolgokban próbáltam Babarczy segítségére lenni, később már komolyabb ügyekben is. Ugyanez persze elmondható Mohácsiról is. Nemcsak az én személyem és Kaposváron betöltött szerepem befolyásolhatta a döntést, hanem praktikus okai is lehettek, ugyanis feltétel volt a szakirányú felsőfokú végzettség. Jánosnak ilyen nem volt. A kettőnk közötti választásban Lacinak erre is tekintettel kellett lennie. Hogy ezen túl valójában hogyan született meg a döntése, tőle kellene megkérdeznie.
- Hogyan viszonyult a fenntartó Babarczy elképzeléséhez?
- Az nagyon hamar világossá vált, hogy amit Laci szeretne, azt az önkormányzat nem akarja. Már az is kényszermegoldás volt, amikor utoljára három évre megkapta a színházat, mert a városvezetés nem akarta, hogy mi vegyük át az irányítást. A kaposvári színház szellemiségéhez méltatlan, különös, ócska paktumok zajlottak a háttérben, más emberekkel megbeszélt furcsa ügyek, amelyekről ma már úgy hisszük, hogy mindent tudunk, hiszen az érintettek maguk is elmondták. A vezérfonal egyértelműen az épület felújítása volt, illetve az ahhoz kapcsolódó hatalmas pénzösszeg.
- Említette, hogy nagyon hamar kiderült: olyan játszma zajlik Kaposváron, amelyben önök csupán statiszták lehettek, nem pedig a valódi főszereplők. Amikor 2006 telén ketten pályáztak az igazgatói posztra, Korognai Károly és ön, egyikük sem kapta meg a közgyűléstől a minősített többséget. Nem sokkal ezután a fenntartó újra kiírta a pályázatot, de azzal a módosítással, hogy a kinevezés csupán egy évre szól. Azt gondolom, három év az a minimális időintervallum, amelyen belül érdemes belekezdeni egy színházi koncepció kiépítésébe. Fel sem merült az újabb kiírást követően, hogy visszalép? Miben reménykedve vágott bele az egy évre szóló pályázatba?
- Az egyéves igazgatásban csakis az motivált, hogy megvédjem azt a társulatot, amely Kaposváron hírnevet szerzett. Egyébként már az is nagyon furcsa volt, hogy eredetileg két évre írták ki a pályázatot. Amikor a kiírás egy különös, karácsony előtti napon egy évre módosult, úgy tűnt, mintha spontán alakult volna így, miközben egyértelmű volt, hogy előre eltervezett forgatókönyv szerint zajlottak az események. Ki az a majom, aki egy évre indulni akar a színházigazgatói posztért? Az első dühömben arra gondoltam, hogy hagyom az egészet, de aztán rádöbbentem, hogy nem tehetem. Ha átengedtem volna a színház vezetését, akkor bekövetkezett volna, amit Korognai leírt a pályázatában, vagyis a színházi dolgozók jelentős részét azonnali hatállyal menesztették volna. Nem lehettem teljesen biztos benne, csupán sejtettem, hogy ha beadom a pályázatot, akkor arra az egy évadra megadja a felhatalmazást a városvezetés. Az az egy év pedig elég volt nekem ahhoz, hogy leszerződtessek mindenkit, valamint létrehozzunk egy kollektív szerződést, amely némileg védte az embereket az elbocsátások ellen. A lelkiismeretem tiszta, mert mindent annak érdekében tettünk, hogy a társulat következő két-három éve biztonságban teljen el.
- Nem véletlenül fogalmazott az imént többes számban, mert a két főrendezővel, Mohácsi Jánossal és Rusznyák Gáborral közösen irányították a színházat. Abban az évadban jelentősen növelték a nézőszámot, és magas nívójú előadásokat hoztak létre.
- Az az év megmutatta, hogy milyen bitang jó a társulat. Túl azon, hogy őket mentettük, olyan nagy terhet raktunk a vállukra, ami ma visszagondolva túlzás is volt. De egy biztosan kiderült: nem lehet ezt a társulatot leírni, mert olyan erős, stabil és művészileg topon lévő csapat, hogy nagy barbárság lenne kicsinálni. Ha nem is ezért, de utódom, Schwajda György is rájött arra, hogy nem lehet megkerülni a kaposvári társulatot.
- Akkor nem ért egyet azokkal, akik szerint korábban, már a kétezres évek elején elkezdődött a társulat leépülése, amikor a nagyok közül többen eljöttek Kaposvárról?
- Átalakult a társulat, ami sok változással járt. Mindig elfelejtik, hogy a kaposvári színház legendás arculata hosszú évek alatt formálódott ki. Tőlünk, fiataloktól, akik a kétezres évek elején magunkra maradtunk, elvárták, hogy rövid idő alatt csodát tegyünk. Eközben olyan előadások születtek, amelyeket nem egy leszálló ágban lévő színház szokott létrehozni. Gondolok itt elsősorban a Megbombáztuk Kaposvárt című darabra, az általam rendezett Világjobbítókra, Mohácsi Tom Paine-jére, Rusznyák Nyaralására, Keszég László Háztűznézőjére, Réthly Attila Balta a fülbe-előadására, és a sor korántsem teljes. Nagyon unalmas lenne, ha olyan előadások születnének, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Mindaz, ami a kétezres években Kaposváron létrejött, más volt, de semmiképpen sem rosszabb.
- Amikor ön volt az igazgató, mikor derült ki, hogy Schwajda lesz az utódja?
- Úgy emlékszem, januárban.
- Mit szóltak hozzá?
- Mit lehetett ehhez szólni? Rendeztek egy kisebb színjátékot az egész körül. Úgy tettek, mint akik akkor tudták meg, hogy Schwajda pályázni fog, miközben kiderült, hogy a polgármester kérte fel.
- Schwajda pályázata még a döntés előtt nyilvánosságra került. Mit lehetett belőle kiolvasni?
- Ha beszélni akarok a pályázatról, akkor nem tudom a Gyurit nem bántani. És ezzel már most bántottam.
- A társulat létszámának csökkenése, esetleg a teátrum befogadó színházzá alakulása, az előadások színvonalának radikális csökkenése reális veszélyként jelent meg?
- Úgy gondolom, igen, de Schwajda nem tudta végigvinni koncepcióját - sajnálatos módon nagyon hirtelen távozott -, így nem derült ki, mi volt a terve a színházzal és a társulattal. Nem tudom, hogy koncepciójában szerepelt-e az addigi társulat. Szerintem nem. Persze ez a részemről csak találgatás.
- Amikor pályázott, és igazgató lett, a társulat tagjai ön mellett álltak. Ez azonban egy év alatt megváltozott.
- Na, ez is találgatás. A szavazatokat nem számlálták össze. Nem tudni, hogy a társulat kire szavazott. Gyanítom, Schwajda lett a győztes, de már mindenki tudta, hogy ő lesz az igazgató. Erről ennyit.
- Hogyan tudtak Schwajdával együtt dolgozni? Figyelembe vette az önök véleményét és javaslatait?
- A többiek elképzelését viszonylag kedvezően fogadta, az enyémeket egyáltalán nem. Finoman szólva nem volt felhőtlen a kapcsolatunk. Ő egyáltalán nem ismerte el sem a színészi, sem másfajta képességeimet, aminek így vagy úgy hangot is adott. Már érlelődött bennem a gondolat, hogy nem vergődöm tovább, és eljövök Kaposvárról, ezért nagyon jókor jött Robi ajánlata, hogy szerződjek a Nemzetihez.
- Ma visszatekintve milyennek látja a kaposvári színház utóbbi három évét?
- Tavaly több bemutatót láttam, nagyon jó előadások születtek. Ilyen értelemben nem látom a romlás jeleit. A kaposvári színészek komoly tréningen vettek részt az elmúlt tíz-húsz-harminc évben, ezért nehéz őket félrevinni. Nem hagyják magukat. Fogalmam sincs, mi fog történni ezután. Az új évad mindenesetre ígéretesnek tűnik, hiszen csupa tehetséges ember, nagyszerű rendező megy oda dolgozni, Göttingertől Vallóig.
- Ami a Nemzeti Színházat illeti, itt sem kerülték el a botrányok, még ha nem is közvetlenül érintették önt. Az Alföldi Róbert elleni támadásokra gondolok, előbb a Závada-darab, illetve a román nemzeti ünnep, majd Az ember tragédiája kapcsán. Hogyan élte meg a társulat ezeket a - fogalmazzunk így - külső behatásokat?
- Nagyon jól! Köszönjük szépen az ilyen „behatásokat"! Azt eredményezik, hogy még inkább összezár a csapat. Mindenki számára bicskanyitogató ez az ostoba szájtépés, hiszen nekünk csak az a fontos, amit létrehozunk a színházban, az pedig értékfüggő, és nem politikai kérdés.
- Már Kaposváron találkozhatott azzal, hogy esztétikai, művészeti problémákra, kifogásokra politikai válasz születik.
- Hogyne. Főleg az utolsó években, amikor jó pár ember számára kényelmetlenné váltunk, mert túlságosan szabadon gondolkodtunk, és autonómok maradtunk. Márpedig azt vallom, hogy a színháznak bátornak és autonómnak kell lennie, sohasem gyávának.
- Tavaly három bemutatóban is fontos szerepet kapott: játszott az Andrei S,erban-féle Három nővérben, a Magyar ünnepben, Gothár Péter pedig önre osztotta az Én vagyok a Te című Esterházy-darab egyik főszerepét, az Urat. Ez utóbbinál maradva, feltételezem, hogy az Esterházy-szöveguniverzum alapos elemzése vezette fel a próbafolyamatot. Milyen kihívást jelentett a figura különböző alakváltozatainak összetartása, illetve a monológok sorozatának egybekapcsolása?
- Nekem is az volt az első benyomásom, amikor elolvastam a művet, hogy voltaképpen monológokból áll. Marha jó szöveg, de olvasás közben folyton vissza kellett lapoznom, hogy megnézzem, jól értettem-e. Akkor rémültem meg igazán, amikor harmadszor kezdtem elölről. Érdekes módon a nehézséget mégsem ez okozta, sokkal inkább az, hogyan tartsam magam kordában mint színész, hogy ne kurvuljak el. Nagyon hamar ráéreztem, hogyan lehet ezt a szöveget ügyesen mondani, ez megrémített, ügyelnem kellett arra, nehogy „színészileg" kerüljek fölébe. Az igazi kihívás tehát az volt, hogy elkerüljem az ócska, vacak megoldásokat.
- Závada Pál darabjában, a Magyar ünnepben először dolgoztak együtt Alföldivel színész-rendező viszonyban. Hogyan sikerült egymásra hangolódniuk?
- Összekapcsol bennünket egy nagyon erős közös ügy, ugyanarról beszélünk, amikor színházról van szó, ugyanaz érdekel bennünket a színházzal kapcsolatban, és ez már több is, mint elég ahhoz, hogy jól tudjunk együtt dolgozni. Bár a Főiskolán nem voltunk osztálytársak, barátságunk és közös barátaink révén néhány alkalommal dolgozhattunk együtt. A diploma megszerzése után Robiék Veszprémbe kerültek, mi pedig Kaposvárra mentünk. Majdnem húsz év elteltével találkoztunk újra a Lear királyban, de a barátságunk ugyanott folytatódott.
- A Magyar ünnepben Flórián Imre alezredes szerepében láthatjuk, akinek jelleme nagyon sokat változik a darabban. Hogyan azonosult ezzel a figurával?
- Flórián a darab szerint komoly zsidómentő volt, később pedig az ő nevéhez fűződött az egyik legabszurdabb zsidóellenes kirohanás. Éppen az érdekelt benne, hogy az elején ilyen, aztán pedig olyan. Az effajta kettős jellem ábrázolása mindig jó kis feladat Az elmúlt húsz-harminc évben sok ilyen mintát láttam magam körül. Tegnap elvtárs, holnap bajtárs.
- A világhírű rendezőtől, Andrei S,erbantól megkapta Andrej Prozorov szerepét a Három nővérben. Milyen tapasztalatokkal gazdagodott az említett munka folyamán?
- S,erban olyan színházeszményt képvisel, amilyennel eddig nem találkoztam. Rádöbbentett, hogy mennyi újdonság rejlik még a szakmában. Addig az utca egyik végéről jöttem mindig, és kiderült, hogy a másik oldalról is lehet jönni. S,erban nagyon erősen épít a formákra, fantasztikus arányérzéke van, és megköveteli a színésztől, hogy mindent pontosan és azonnal csináljon meg. Vacakolás nélkül kell felmutatni erős, egyértelmű karaktereket, és ha azok nem igazodnak az előadás elképzeléséhez, eldobjuk, majd jöhet egy másik. Nála nincs „sztanyiszlavszkijos marháskodás", de rögtön szól, ha valami hamis vagy vacak. Ehhez még hozzátartozik, hogy másfél-két hétig úgy elemeztük asztalnál a Három nővért mintha egy nagyon is konzervatív előadásra készülnénk. Nagyon élveztem a közös munkát. Az elején attól tartottam, hogy nem fogom jól tűrni, de közben kiderült, nagyon is nekem való ez a módszer.
- A színészi munkák mellett hamarosan rendezőként is bemutatkozik a Nemzeti Színházban, Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját állítja színpadra, amelynek az ősbemutatójára annak idején éppen Kaposváron került sor. Miért vette elő ezt a darabot?
- Minden ember elkezdi megvívni a maga meccseit, mert nem tehet mást. Sokan vannak, akik maguk próbálják elintézni a dolgokat, mert nem lehet a hatalommal beszélni, a hatalom nem hallgat meg, nem ért meg, helyette kinevet, rád legyint, miközben úgy tesz, mintha csak veled törődne, és érted csinálna mindent. És jön egy fafejű ember, mert mindig van egy, aki annyira bepipul, hogy a lehető legegyszerűbb módon vesz elégtételt. Senki nem hiszi el, hogy előbb-utóbb jön valaki, akinek elege lesz. Régóta foglalkoztat a darab, szerettem volna megrendezni korábban, de arról is szó volt, hogy Rusznyák Gábor csinálja meg abban az évadban, amikor igazgató voltam. Nem vettem volna elő most a darabot, ha nem lenne a mondanivalója napról napra időszerűbb. Nagyban gondolkodik mindenről, különösen a hatalom és az egyén összefeszüléséről, ami ma is rendkívül aktuális.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: MÉNESI GÁBOR

- Flórián a darab szerint komoly zsidómentő volt, később pedig az ő nevéhez fűződött az egyik legabszurdabb zsidóellenes kirohanás. Éppen az érdekelt benne, hogy az elején ilyen, aztán pedig olyan. Az effajta kettős jellem ábrázolása mindig jó kis feladat Az elmúlt húsz-harminc évben sok ilyen mintát láttam magam körül. Tegnap elvtárs, holnap bajtárs.- Flórián a darab szerint komoly zsidómentő volt, később pedig az ő nevéhez fűződött az egyik legabszurdabb zsidóellenes kirohanás. Éppen az érdekelt benne, hogy az elején ilyen, aztán pedig olyan. Az effajta kettős jellem ábrázolása mindig jó kis feladat Az elmúlt húsz-harminc évben sok ilyen mintát láttam magam körül. Tegnap elvtárs, holnap bajtárs.

 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés