Együtt élt a színházzal

Gajdó Tamás a száz éve született Magyar Bálintról (2010. február)

Bebizonyította, hogy nemcsak anekdotákkal és pontatlan emlékezésekkel lehet beszámolni egy színház múltjáról: értékes és elmélyült munkák születhetnek a források felhasználásával, a kritikák újraolvasásával.

Magyar Bálint színháztörténész száz évvel ezelőtt, 1910. január 24-én beleszületett a magyar színházi életbe. Pontosabban: a magyar színháztörténetbe. Ezt maga is megfogalmazta Bukásra ítélt siker (1993) című könyvének előszavában: „Ennek a könyvnek az írója, ha minden rokonsági kapcsolatot figyelembe vesszük, egyidős a magyar színészettel. Egyik déd-dédnagybátyja, Kempelen Farkas alakította át Várszínházzá II. József császár rendeletére a karmeliták elkobzott templomát 1784-ben – kétszáz éve. Egy másik, Fáy András nemcsak takarékpénztárat alapított, de egy ideig ugyanennek a Várszínháznak az igazgatója volt.” S ez még csak a kezdet. A felsorolásból kiderül, hogy a nagyapa, Kürthy Emil „küszködő” színházi újságíróként, nagybátyja, Kürthy György pedig negyven évig a Nemzeti Színház tagjaként dolgozott.
Magyar Bálintnak azonban már nem volt szüksége arra, hogy színészként vagy újságíróként kerüljön be a színházi élet vérkeringésébe. Az 1930-as években a színháztörténetet a bölcsészhallgatók Magyarországon is tudományos ambícióval művelhették. Magyar Bálint doktori disszertációja a százéves Nemzeti Színház történetét a hőskortól egészen 1937-ig, Németh Antal igazgatásáig tárgyalta.
1934-es pályakezdésének körülményeiről Ötven év színház című, kéziratban lévő önéletírásából válogatva olvashatunk részletes beszámolót. A színhely a Nemzeti Színház. Az emlékirat szerzője nem tulajdonított ennek nagyobb jelentőséget, noha tudományos karrierjében és magánéletében is meghatározó a helyszín. Kandidátusi értekezése a Nemzeti Színház történetének 1945-től 1955-ig tartó korszakáról szól, arról az időszakról, amikor a színház főtitkáraként dolgozott. De a Nemzetiben ért révbe családi élete is: 1950-ben vette feleségül Siklós Olgát, aki akkor még csak a színházi adminisztrációban dolgozott, később ismert dramaturg és rádiórendező lett.
A magyar színháztörténet-írás Magyar Bálintot elsősorban történetíróként tartja számon, aki legnagyobb sikerét A Nemzeti Színház története a két világháború között című könyvével aratta 1977-ben. Ezt a Szépirodalmi Könyvkiadó Műhely sorozatában csakhamar követte A Vígszínház története (1979) és A Magyar Színház története (1985) című munkája, s e három kötettel a szerző megalapozta a XX. század első felének színháztörténeti feltárását. Bebizonyította, hogy nemcsak anekdotákkal és pontatlan emlékezésekkel lehet beszámolni egy színház múltjáról: értékes és elmélyült munkák születhetnek a források felhasználásával, a kritikák újraolvasásával.
Az 1950-es évek színházáról, a személyi kultusz következményeiről, a diktatúra és a színház kapcsolatáról tanulmányok, színpadi összeállítások, dokumentumfilmek készültek-készülnek. Magyar Bálintról mégsem lehet hallani, olvasni. Elintézhetnénk ezt azzal, hogy színházigazgatásának három éve – 1955 és 1958 között vezette a Magyar Néphadsereg Színházát – nem hozott döntő változásokat a színházi struktúrában és a művészi munkában. De ez nem így van. Bár Magyar Bálint nem volt sem rendező, sem színész (s talán ezért sem keltett akkora érdeklődést tevékenysége), ő lett a színházban a „karmester”. ő állította össze a repertoárt, s ő hívta a társulathoz az emigrációból hazatérő Páger Antalt. Megszüntette a bérletrendszert, nem engedte, hogy esténként több száz katonával töltsék meg a nézőteret, s az országban mégis a Magyar Néphadsereg Színházában volt a legnagyobb – kilencvenhét százalékos – a látogatottság. ő kérvényezte először, hogy kapja vissza az intézmény a Vígszínház nevet.
Magyar Bálint az 1953-as fordulat hatására, pártonkívüliként lett a Magyar Néphadsereg Színházának igazgatója, s az 1956-os forradalom után, a megváltozott politikai viszonyok miatt kellett elhagynia a direktori széket. Nem csoda, hiszen 1956 tavaszán társulati ülésen ismertette, hogy a minisztérium milyen darabokat nem engedett bemutatni; 1957-ben eljátszotta Jean Anouilh Antigonéját, és bemutatta a Teaház az augusztus holdhoz című John Patrick-komédiát; mindkettővel kiváltotta a „szocialista kultúrpolitika” rosszallását. (Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött iratok fehéren-feketén bizonyítják, amit eddig csak sejteni lehetett: leváltása retorzió volt.)
A menesztett igazgató ekkor villamoskalauzként akart elhelyezkedni, ezt azonban a „sikeres felvételi után” a kultúrpolitika megakadályozta: mégiscsak furcsa optikája lett volna. Végül a Magyar Filmintézetbe került, ahonnan hatvanéves korában, 1970-ben nyugdíjba küldték.
Ha megjelent is róla egy-egy cikk az újságokban, nem említették színházigazgatói érdemeit. A Film Színház Muzsika lapjain csak 1983-ban törhette meg a csendet Szatmári István, a Vígszínház kiváló epizodistája: „Üstökös volt az igazgatók sorában, tagadhatatlan még akkor is, ha az élesen fénylő csillagok megfeledkeztek róla, amikor már a csóvája sem volt látható. […] Hiányolom, hogy a Színművészeti Főiskolán nem képeznek igazgatókat. Méltóbb személyiséget nem találhatnának a tanszék vezetésére, mint dr. Magyar Bálintot, aki ugyan nem színész, nem rendező, nem dramaturg, de olyan univerzális színházi szakember, akinek a kisujjában van az irányítás művészete. Professzor.”
Történeti munkáiban nem szépíti titkári, direktori szerepét, döntéseit. Tisztában van azzal, hogy emlékezései források, de azt is tudja, hogy a színháztörténet tendenciáit nem lehet kizárólag az írott források tükrében megérteni. Személyes tragédiája, hogy ezt éppen saját életével szemléltette legjobban.

 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés