Az ember a fővárosból

Ugrai István A revizorról (2010. február)

Az előadás aktualitását a Gogol művében megírt kettősség tökéletesen biztosítja, ezért semmi egyéb konkrétumot nem is pakolnak a produkcióba, hiszen nem nehéz elképzelnünk, hogy ez az eset bárhol és bármikor megtörténhet.

Hivatali aktafiókok óriási, zömök és seszínű testei keretezik A revizor zalaegerszegi játékterét, ebből képződik minden fal, ajtó és tapéta. Ezek a fiókok mindig a háttérben vannak, ám tetszés szerint kinyílhatnak és becsukódhatnak a tényleg mindig figyelő Nagy Testvér szándéka és akarata szerint. Vereckei Rita színpadképe felületet és a mögötte rejlő bizonytalan eredetet egyaránt jellemez, mindehhez pedig egy színpadon kívüli narrátor mutatja be a szereplőket, előéletüket, rövid jellemzésüket (ő nyilván hozzáfér a jelentésekhez, amelyekről az előadás végén derül ki, hogy ki készíti őket). Az átállásokban pedig egy láthatatlan férfikórus mozgalmi dalokból ismerős dallamai szűrődnek át. Az atmoszféra tehát egyrészt nyomasztó, másrészt groteszk, ugyanis ezt a nagyon konkrét, már-már antiutópisztikus közeget Bagó Bertalan rendező remekül társítja a kicsinyes pénzlenyúlók hétköznapi megpróbáltatásainak hol burleszkbe, hol commedia dell’ artéba hajló felnagyításával.
Magatokon röhögtök – szól a polgármester a nézőtér irányába, feltételezvén, hogy éppen az imént lezajlott lebőgés színpadi változatát néző közönséghez beszél, amely lebőgés forrása az a firkász, aki a revizornak nézett Hlesztakovtól értesült a történtekről. Az előadás aktualitását a Gogol művében megírt kettősség tökéletesen biztosítja, ezért semmi egyéb konkrétumot nem is pakolnak a produkcióba, hiszen nem nehéz elképzelnünk, hogy ez az eset bárhol és bármikor megtörténhet. Revizor mindig volt, van és lesz. S hogy ne legyenek illúzióink, a hatalom katonájává öltöztetett Mihály Péter a szünetben köztünk jár-kel. Senki nem szólítja meg, ő pedig céltudatosan megfigyel bennünket. Ahogyan az előadás végén felméri a kisvárost (pontosabban a színház, a színpad adatait), tanulmányértékű: a revizor számára értékek és érzések nem léteznek, csak mértékegységekben, kipipálandó tételekben képes gondolkodni.
Ám ez már a valóság. Azonban pontosan ebből vezethető le, hogy a rémálom valósággá válhat: a városi potentátoknak van mitől félniük. Farkast kiáltanak: gyanússá válik, hogy a fogadóban megszálló idegen az a bizonyos revizor, aki leleplezheti, miféle pénzek folynak el, milyen mutyik, vesztegetések, visszaélések mennek. Rettegnek, meg akarják győzni arról, hogy „álljon melléjük”, és akkor ő is részesül a közjóból, mármint azon közös javakból, amelyek nem a várost, hanem az ő vagyonukat gyarapítják. Az erről mit sem sejtő Hlesztakov pedig csak annyit lát, hogy ezek félnek tőle. Korunk nagy megfejtője ő: egyáltalán nem érdekli ennek a miértje, csak az, hogy odaülhet a kondér mellé, és ki is tunkolja, ami benne van, az utolsó cseppig.
Nagy Péter Hlesztakovja – ez a hiú, sértett, elegáns aranyifjú Raszkolnyikov-paródia – magától értetődően követeli azt, ami neki jár, a lakást, az ételt és az italt, no meg a pénzt, s amikor a közösség hirtelenjében mindezt biztosítja a számára, szemet vet a polgármester lányára és feleségére. Racionális cselekvéseit szolgájának, Oszipnak köszönheti: ő az, aki mindent gyanakvással, kétkedéssel fogad. Mészáros András darabos józansága hatásos ellenpontja gazdája nagyvilági pitiánerségének. A helyi hatalmat megtestesítő polgármesterként Kiss Ernő a szerep három arcát váltogatja kiegyensúlyozottan: alárendeltjei felé gőgös, hatalmát fitogtató minidiktátor (rendőreit üti-vágja, akik majd ezt nyilván a szolgált és védett állampolgárokon verik le), cinkostársai felé önnön fontosságát, ravaszságát, átlátóképességét szeretné közvetíteni, a revizornak képzelt Hlesztakovval maga a megtestesült alázatosság. A színész a valódi személyiségét vesztett „politikus mint olyan” portréját rajzolja fel. Hlesztakov valójában belőle csinál bohócot, és ő nem tud méltósággal veszíteni.
A társulat tagjai remek összjátékkal teszik teljessé a tablót. Holecskó Orsolya és Ligeti Kovács Judit a polgármester felesége és lánya szerepében inkább elnagyolt karikatúrát festenek a hiú, ám igazi férfi nélkül élő, kiéhezett nőkről. Szegezdi Róbert, Urházy Gábor László, Kanda Pál a hatalmi hierarchia különböző grádicsain álló típusokat mutatnak be, egy-két jellegzetes vonást hangsúlyozva az egyes figurákban: mindhármuk kidolgozott alakításának pontos helye van a konstrukcióban. A szereplők egyetlen pillanatra sem veszítik szem elől, hogy komédiáznak, ám azt sem, hogy miről szól ez a komédia: kiüresedett, kizárólag érdekek szövevényére alapozott életekről, hazugságról, képmutatásról, aminek bizony súlya van, és ez a súly érzékelhető is.
••••

Ez A revizor különös körülmények között született. A próbafolyamat alatt vált világossá, hogy feloldhatatlan ellentét feszül a színházfenntartó önkormányzat, illetve a társulat között. Az igazgatóválasztási procedúra folyamán kiderült, hogy az önkormányzat nem a színház dolgozói, illetve a szakmai zsűri szinte egyöntetű támogatását bíró Tucsni András irodalmi vezető pályázatát támogatja, hanem szívesebben látná a vezetői székben a fővárosi József Attila Színház színészét, Besenczi Árpádot. A fővárosból érkező idegent revizornak néző vidéki potentátok történetét színre állító Bagó Bertalan ha akarta, se tudta volna kikerülni a valósággal fellelhető párhuzamokat, amelyek az elkeseredettséget, dühöt, cinizmust elegyítő produkcióban időnként a felszínre törnek, időnként rejtve maradnak, de hogy mindenképpen meghatározzák az előadást, az bizonyos. A produkciót pedig az élet igazolja: a revizor megérkezett a színházba. Abba az intézménybe, amely a morálnak, a véleményütköztetésnek az egyik kifejeződési pontja, bár egyesek csak a számokat, a munkaórákat, a költségeket látják benne, s képtelenek felmérni, mit jelent egy társulat, mit jelent egy szellemiség, mit jelent egy adott művészi irányvonal – hiszen egy tollvonással mindezt meg lehet változtatni, az egész csak jog és adminisztráció kérdése.
Az előadás konstrukciója, hangsúlyai árulkodóak: a nép, amelyért a darab szereplői elvileg dolgoznak, semmilyen szinten nem jelenik meg az előadásban, ennél is árulkodóbb azonban, hogy a revizor érkezésétől rettegő helyi kiskirályoknak nyilvánvalóan van mitől félniük. Hiszen mi lesz, ha az érkező revizor feltárja, hogy ebben a világban senki nem azt teszi, ami a dolga lenne? Hogy a város élén állók egy komplett kórházat síboltak el? Hova lett a pénz, az épület? Mi van az ígéretek mögött?
A városnak tulajdonképpen szerencséje, hogy a Nagy Péter által pofátlan, az embereket élvezettel kihasználó, nagystílt majmoló pitiáner tolvajnak megrajzolt Hlesztakovot nézik revizornak, hiszen bár nagy a blama (mi lesz, ha mindent elmond egy firkásznak, az pedig netán nem átall színdarabot csinálni belőle?), most végre lehetőség lenne a korrekcióra. Ez az a ritka pillanat, amelyben ki lehetne mondani, hogy ez így nem mehet tovább, s mindenkinek be kell látnia, hogy rajta – rajtunk – röhögnek. Mert az igazán nagy probléma az, hogy a valódi revizor sem törődik az igazsággal: felmérni jön, számba venni a vagyont, az értékeket. őt sem az erkölcs, sem az emberek véleménye nem érdekli, hanem csak a számok, a méterek – minden, ami anyag. Ami mozdítható. Pénzzé tehető. S ha kétségeink lennének afelől, tudnak-e odafent a történtekről, az előadáson végigvonuló géphang (a Nagy Testvér) bizonyossá teszi: tisztában vannak mindennel, és csak addig hagyják játszani a helyi hatalmasságokat, ameddig ez számukra hasznos. A felülről jött pedig soha nem a lent érdekeit, hanem a sajátjait tartja szem előtt. S csak a lehető legszűklátókörűbb harácsolás az, ami ezt ez egész egyszerűen belátható rendszert elfeledteti azokkal, akiknek a lent érdekeit kellene képviselniük.
A revizor egyértelműen ars poeticaként is működik: állapotfotó egy útról, egy nyelvezetről, olyan szándékokról és olyan attitűdről, amelyet ez a színház egységesen a magáénak érez. Ez pedig az olyan előadások létrehozása, amelyek nem csupán történetet mesélnek, nemcsak időleges szórakozást nyújtanak (amit sokan – teljesen tévesen – a népszínház fogalmával próbálnak definiálni), hanem hosszú távú tartalmat is adnak, és valóban segítenek élni. Itt érdemes egy félreértést tisztázni: a visszásságok felmutatásával, a különböző művészi látásmódokkal, a problémák jelzésével a színház nem bánt. Ellenkezőleg: a közösségnek segít saját értékeit, létét, pozícióját meghatározni. A revizor előadása Zalaegerszegen pontosan ezt teszi, és ezért szerencsésen nem él az ízléstelen konkretizálás adódó lehetőségével: még ebben a helyzetben is általánosságban fogalmaz, kétségtelenül látható globális jelenségekről beszél (nem feledkezve meg persze a lokális értelmezhetőségi mezőről), a következtetést azonban a nézőre bízza. Egyesek adekvátnak gondolhatnák a búsongó-kesergő, nagy morális igazságokkal pofán vágó attitűdöt – a színház viszont teszi a dolgát: komédiázik, mulattat, szórakoztat, csak éppen nem öncélúan. (A konkrét véleményformálás az előadás után következik: Farkas Ignác színművész felolvassa a társulat kiáltványát, amelyben szakmai, a társulat érdekeinek megfelelő, lokálpatrióta döntésre szólítják fel a közgyűlés képviselőit, arra kérve őket, hogy a színház értékeire és művészi arculatára figyelemmel szavazzanak. Ezen a ponton a vastaps álló szimpátiatüntetéssé alakul: a közönség egyértelműen leteszi voksát a színháza mellett. Melyik az a közösség, amely ne örülne, hogy ilyen, a kor kihívásainak megfelelő kulturális intézménye van?)
A jelek szerint azonban a hatalom nem örül az aktív gondolatnak, a hatalom azt szereti, ha álmokat, bódulatot adhat a népnek. Csak kötözködésnek tekinti a profizmust, amelyet kizárólag saját közvetlen szolgálatába állítva ismer el. Talán ez a legfájóbb azoknak, akik fel akarják számolni azt a kétségtelen szakmai tudást, amely A revizort is meghatározza. Amely még képes komédiaként játszani a komédiát, megtartva annak többrétegűségét, amely képes értelmezve, szépen és türelmesen játszani az embereknek, amely nem akarja bebizonyítani a giccsről, hogy érték, és devalválni azt, aminek esetleg tényleg vannak értékei.
A zalaegerszegi bemutató másnapján a kaposvári színházban egyszerre játszanak két előadást. Az egyik a szinte tökéletes kivitelezésű, tűpontos irányítással levezényelt, élményszámba menő Oidipus. A hetven percbe sűrített dráma stilizált közegben, afféle misztériumjátékként mutatja meg a rendszert és azt a szellemet, amelyet az önpusztító igazságkeresés vezérel. Ezen az előadáson körülbelül ötvenen vagyunk, a nézők óriási tapssal jutalmazzák azt a magas fokú tudást, amelyet a társulat tagjai a Csiky Gergely Színház harminc éve működő szakmai műhelyében elsajátítottak. ők őrzik Kaposvár szellemét, amíg lehet. Most itt lehet, a színház felső traktusának hátsó kistermébe szorítva. Mert a nagyszínpadon a West Side Story dübörög: egy színpadra pakolt plasztik előadás, műérzelmeket hazudó átlátszó hatásvadászat. Profizmust a fővárosból importált főszereplő képvisel benne, színészeket pedig akkor látunk, amikor a kaposvári társulatból belepasszírozott fiatalok jelennek meg a színpadon, de ők sem képesek felvenni a harcot a dühöngő dilettantizmussal. A nézők sem: négy-öt másodperc is eltelik a dalok befejezése és a langyos taps között.
Ebből talán pontosan érezhető, mitől félnek a zala-egerszegi társulat művészei. Nem akarnak abba a méltatlan helyzetbe kerülni, hogy ezentúl más, tőlük idegen nyelven kelljen beszélniük, hogy az, amiért ők léteznek, felszoruljon a színház egyik elhagyatott ficakjába. Mert lehet, hogy ez az ő fővárosi emberük valóban jót akar, esetleg tényleg vannak elképzelései egy jó színházról (és erre akár érveink is lehetnének) – de Zalaegerszegen az utóbbi időben azonos irányba ható folyamatok zajlottak, letisztulóban lévő művészi koncepció határozta meg munkájukat. Ezt nem szeretnék feladni. Ehhez pedig a változás saját útját kell járniuk.
Hogy ezt a tavaly decemberben a szakmai grémiummal szemben állást foglaló fenntartó kinevezettje, Besenczi Árpád belátja-e, hamarosan kiderül. Az új igazgató művészeti tanácsadója egyébként Sztankay István lesz, állandó rendezője Sztarenki Pál. Besenczi úgy nyilatkozott: nem akarja szétverni a társulatot, nem kíván vérengzést végrehajtani, és elismeri az eddigi értékeket. Csak kicsit nyitottabb, népszínháziasabb („nem lila!”) teátrumot szeretne. Tucsni András pedig perel, mondván: az Előadó-művészeti törvény értelmében Besenczi pályázatáról szavazni sem lehetett volna.


Nyikolaj Gogol: A revizor
(Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg)

Díszlet-jelmez: Vereckei Rita. Zene: Horváth Károly. Rendező: Bagó Bertalan.
Szereplők: Kiss Ernő, Holecskó Orsolya, Ligeti Kovács Judit, Kanda Pál, Urházy Gábor László, Lánczi Nikolett, Szegezdi Róbert, Tisza Anita, Balogh Tamás, Wellmann György, Kricsár Kamill, György János, Nagy Péter, Mészáros András, Andics Tibor, Deák Gábor, Mihály Péter.

 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés