Árnyéklétben

Bernard-Marie Koltés: Roberto Zucco

Péter Kinga Fruzsina

"Én úgy gondolom, a darabjaim nagyon világosak. A rejtélyek legföljebb az egyes alakok belsõ mélységeiben vannak. Bizonyos pillanatokban mindenki rejtélyes lehet. És ha az ember egy figurát ábrázol, az a figura is úgy jár a világban, hogy magával viszi valamennyi rejtélyét, nekem pedig nem az a dolgom, hogy ezeket megoldjam; épp ellenkezõleg, azért vagyok, hogy megmutassam õket... Itt volt ez az ember a maga erejével, a maga sorsával, már csak a kívülállók csodálata hiányzott. És éppen ez volt a célom az új darabommal: az, hogy néhány hónapra ennek az embernek a neve megjelenjen a plakátokon..." - nyilatkozta Koltes a Tageszeitungnak. És hõst farag egy gyilkosból, kiteszi a világ csodálkozással és undorral vegyes tekintetének. Ezt teszi Vidnyánszky Attila is az Új Színházban - ahol a közönség éppoly vegyes, éppolyan kaotikus és színes, mint Koltes drámájában a fõszereplõt körülvevõ társadalom.


A rendezés legtömörebben összegezhető jellegzetessége a szétszabdaltság, a puzzle-szerűség. A töredékesség azonban nem róható fel hibaként; ezt a világot már nem lehet egységes egészként szemlélni (még akkor sem, ha csak a dráma szövegét nézzük), hisz "minden egész eltörött", és már "nem lehet összeragasztani a cserepeket". De az összetört cserepeknek: a többarcú díszletnek, a színes jelmezeknek (melyek arcok, bélyegek is egyben), a zene zsongásának (amely a nyomasztó dübörgéstől a vidám dallamokig mindent magába sűrít) és az alakok identitásnélküliségének egymás mellett, egymás érdes, törött felületeivel és éleivel érintkezve van csupán létjogosultságuk. Fényesen csillogó mozaikdarabkák ezek, amelyek maguk is kis darabkákból tevődnek össze...

Alekszandr Belozub az előadás díszlet- és jelmeztervezője; a díszlet és a ruhák erősen összefüggenek, oda- és visszautalnak egymásra. Belozub egy fotólaboratóriumot álmodott a történet helyszínéül; a fotólabor jelzésére három fekete függöny és rengeteg fotó szolgál, valamint a fényképek előhívásához szükséges egyéb kellékek. A rendező a három függöny mögé behozza a színpad máskor láthatatlan részeit is: a zsinórpadlást, a járásokat, a reflektorokat, a csigalépcsőt és az alulról megvilágított tűzfalat. A "háttérvilág" segítségével mutatja meg Zucco láthatatlan, "átlátszó" mivoltát - hiszen míg ő a tűzlépcsőn- vagy csigalépcsőn mászkál, a függönyök előtt szereplő alakok nem veszik őt észre.

Bánsági Ildikó (Zucco anyja) és Trill Zsolt (Roberto Zucco) - Schiller Kata felvétele

Ha a világot egy fotólaborba zsugorítjuk, állóképek sorozatává szabdaljuk, az idő lassú és egyenletes folyású. Attól, hogy fényképszerűvé varázsoljuk a világot, összekapcsolódik a halál és az idő fogalma. Ami fontos, csupán a kővé meredt pillanatokban fogható meg. Ez a fényképszerűség, a folyamat felszaggatása, szétdarabolása a cselekményre is rányomja a bélyegét. Az egyes jelenetek mintha egy fényképsorozat darabjai lennének, mintha két halott pillanat között történne valami mozgás, de hogy mi történt valójában, csak a kimerevített pózokban lelhető fel. A fényképek megelevenednek, de olyan pontosan fűzi össze a rendezés a halott fotót a valós pillanattal, hogy megcsalja a befogadói érzékelést. Néha nem tudni, hogy a fotó vagy az önmagát fényképpé stilizáló színész valóságosabb.

Vidnyánszky Attila rendezésének szereplőit - önkényesen és szubjektíven - három csoportba lehetne osztani. Az első csoportot a "tömegtest" tagjai alkotják (anya, apa, nővér, báty, strici, prostituáltak, rendőrök, direktrisz), akiknek csupán erősen karikírozott és eltúlzott vonásaik vannak. Ők keveset beszélnek, szavaiknál fontosabbak állandóan ismétlődő, majd megdermedő mozdulatsoraik, melyek felerősítik a kimondottakat. Ezekben a mozdulatokban rajzolódik ki a társadalom sztereotipizáló gondolkodásmódja. Az anya (Nagy Mari) hangosan, sikoltozva beszél, bő, pöttyös ruhát visel, haja fésületlen, mozdulatai gyorsak és aprók. Életét két dolog tölti ki: ebédet főz, és a férjével harcol. Az apa (Dengyel Iván) mindig köntösben jár, cselekedetei a vegetáció szintjén mozognak: evés, alvás, sörözés. Ő is nagyon keveset beszél, ha mégis megszólal, mindig genetikailag visszamaradott feleségét leckézteti. A báty (Huszár Zsolt) vad és kegyetlen, forróvérű és fékezhetetlen, a "falu bikája" archetípusa, az oppozíciós gondolkodás élharcosa, számára csak fekete és fehér, csak szűz lány és mocskos prostituált létezik. A nővér (Botos Éva) ideggyenge, depressziós, remegő kisegér, aki, miután elveszíti élete értelmét - kishúgát -, magányosan, "opheliás-őrülten", bomlottan táncol az esőben. A társadalom alja: a prostituáltak és a stricik. Az ő világukat rózsaszín fény, lágy dallamok, szexuális konnotációjú szavak és mozdulatok jellemzik, itt még annyira sincsenek személyek, mint a hétköznapi, normális, családi oldalon. Árucikkek vannak; ezeket testesítik meg a prostituáltak. A három prostituált (Pálfi Kata, Schramek Andrea, Mihályi Orsolya) mindig együtt jelenik meg; egyszerre mozdulnak, inkább vonaglanak; gesztusaik és arckifejezésük maszkszerűségéről a Robert Wilson által rendezett Hamlet-gépre vagy David Lynch rejtélyes, misztikus filmjeire asszociálhatunk. A fényképszerűség a lányok mozgásán érzékelhető a legtisztábban.

A felügyelő búbánata című jelenetben (a drámában Koltes minden egyes jelenetnek külön címet adott) a "rémült kurva" (Pálfi Kata) elmutogatja, hogyan ölte meg Zucco a "bánatos felügyelőt" (Gosztonyi János). Minden szó külön mozdulat, minden mozdulat után szünetet tart, pontosabban egy pillanatra kimerevíti azokat. Ezzel monológja darabokra esik szét. Olyan lesz, mint a jelbeszéd, talán a süketek is megértenék.

A prostituáltak felügyelője, a "türelmetlen strici" (Bubik István) báty, tulajdonos és "használó" egy személyben, aki az árucikkek minél jövedelmezőbb értékesítésén fáradozik - valóban türelmetlenül. Ő a rettegett "Nagy Fehér Férfi", aki a nők "tárgy-, eszköz- és árucikk mivoltának" elvét hangoztatja. Az első csoport tagjai közé sorolhatók még a rendőrök, a felügyelők és a börtönőrök is, akiket a rendezés egy kasztba sorol azzal, hogy a hat szerepet két színészre osztja (Hirtling István, Varga József). Kegyetlenül buták és bután kegyetlenek. Vérszomjasan perverzek és burleszkbe illően tehetetlenek. Vakbuzgók és fullasztóan-nevetségesen vakok.

Ezek a szereplők csoportosan is megjelennek az előadásban. Vidnyánszky feltárja ezt a különösen színes és kaotikus masszát, melyben, mint egy salátástálban minden előfordul. Ezzel - akárcsak Koltes - rámutat a tömegpszichózis lényegére. A tömeget Vidnyánszky egyfajta elidegenítő perspektívában mutatja, a színészek mindig "kifelé", a nézőtér irányába fordulnak és beszélnek, s ezzel kiszélesítik a színpadi teret. Ebből a perspektívából nézve a befogadó is a tömeg alkotóelemévé válik.

Trill Zsolt És Takács Katalin (Az elegáns hölgy) - Schiller Kata felvétele

A második csoportba azok tartoznak, akik ugyan szintén a "tömegtest" alkotóelemei, de mivel szorosabb kapcsolatban állnak Roberto Zuccóval, személyük átalakul. Az átalakulás Zucco hatására történik, ő az, aki megváltoztatja ezeket az embereket: az anyját, a lánykát, az elegáns hölgyet és az öregurat.

Zucco anyját (Bánsági Ildikó) fájdalomtól eltorzult arc és egy simogatásra, ütésre, segélykérésre előrenyúló kéz ábrázolhatná a legkifejezőbben. (Ez benne is van Az anyagyilkosság című jelenetben, amikor Bánsági Ildikó az előszínpad közepén áll, fekete kalapját a gyász jeleként fejére teszi, száját torz, néma sikolyra nyitja, háta kicsit előregörnyed, karja segélykérően előrenyúl. Olyan ez, mint egy fénykép az özvegy utolsó, halál előtti pillanatáról. Előrevetíti a végzetet. Mintha tudná, mi fog vele történni.) Ő az, aki a legközelebb áll Zuccóhoz, hiszen ő szülte. A teste vonaláról, a hatalmas tenyér érintéséről ismer a fiára: "Megismerem a tested formáját, a kezedét, azét a nagy mancsét, amely mindig csak simogatta az anyád nyakát, és szorította az apádét", de a többit, a gyilkost letagadja, el akarja felejteni. Ki akarja vésni magából a beleégetett fájdalmat. Megteszi helyette a fia: megöli őt. A gyilkosság egyetlen gyönyörű mozdulat, egy ölelés, melyet érzéki tánc előz meg. Az anya és a gyermek tánca ez - Zucco úgy beszél és viselkedik az anyja közelében, mint egy kisgyerek: néha zabolátlan és erőszakos, néha félénk és ragaszkodó. Az anyával való kapcsolatában tehát a gyermek-arca rajzolódik ki, kicsit szerelmes oidipuszi, kicsit kegyetlen és lázadó. Az anya holttestének jelzésére ugyanúgy egy plexilapra rajzolt testkontúr szolgál, mint az apáéra (amely az előszínpadon, a padlón "fekszik") s majd az előadás végén a Zuccóéra. Ez a testetlenség a láthatatlanságra, a megfoghatatlanságra utal.

A három nő közül a második, a lányka (Kovalik Ági) az anyai szeretet helyébe lépve a szerelmet hozza el Zucco számára. Ő is identitás nélküli személy; tégely, melybe mindig kívülről öntenek tartalmat, és ez a tégely mindig valaki más tulajdona. Neve sincsen: "Nekem már nincs nevem. Folyton mindenféle kis állatnéven szólítanak, kutyus, nyuszi, cica, pacsirta, pintyőke, gerlice, fülemüle." A szerelemben sem önmaga, hanem bőrönd Zucco titkai számára. Az ő alakja tükrében csillan fel Zucco egy másik arca: a szerelmes férfié. Kapcsolatuk a zuccói láthatatlanság dimenziójába emelődik azzal, hogy a vizualitás helyett a testi érintésre helyezik a hangsúlyt. Ez már Az asztal alatt című jelenet elején kiderül, mikor a lány a függöny belső oldalán áll, s miközben nővére idegesen rendszabályozni próbálja, a függöny másik oldalán Zucco hozzásimul. A kósza érintések és ölelések labirintusában keresik és találják meg egymást, és ez a láthatatlan láthatóság fűzi össze őket.

A harmadik nő, akivel Zucco kapcsolatba kerül, és akiben erős változást idéz elő, az "elegáns hölgy" (Takács Katalin). Túszul ejti egy parkban a fiával (Jankovics Péter) együtt, és hosszú kergetőzés, fenyegetőzés után lelövi a gyereket. Ez az egyetlen pillanat, az egyetlen cselekedet, amellyel az addig "láthatatlan" ember csendet és megdöbbenést kényszeríthet a tömegre: valakinek meg kellett halnia ahhoz, hogy felfigyeljenek rá.

Ez az egyetlen gyilkosság, amely után vér folyik, amely vulkánként tör fel, és nyomot hagy: "Nincs hős, kinek ne volna vérrel átitatva a ruhája, és a vér az egyetlen dolog a világon, ami sohasem marad észrevétlen. Ez a legláthatóbb dolog a világon." Zucco ebben a jelenetben válik "láthatóvá".

Botos Éva (Zucco nővére) és Huszár Zsolt (Zucco bátyja) - Schiller Kata felvétele

A pályaudvar című jelenetben az "elegáns hölggyel" való találkozás egy másik szempont miatt válik fontossá. A jelenet elején Zucco állandóan ismételgeti a nevét, hogy el ne felejtse: "Félek, hogy egyszer csak itt állok, és nem tudom a nevem." Erre a hölgy azt feleli: "Én nem fogom elfelejteni. Én leszek a maga emlékezete." Ő azért tud és akar emlékezni Zuccóra, mert a gyilkos és az általa kiváltott fájdalom az egyetlen, az utolsó, aki és ami összeköti a halott fiával: "Az ember beleéget valamit az emlékezetébe, hogy utána benne is maradjon; csak ami vég nélkül fáj, az marad meg az emlékezetünkben."

A második csoport utolsó tagja az aluljárók labirintusában eltévedt "Öregúr" (Nagy Zoltán), aki a nyugodt, ismerős felszín mögött valami ismeretlen, kusza és homályos világra lelt. Arra a világra, amelyet a díszletben a hátsó színpad, Zuccóban pedig a káosz és a többarcúság képvisel. Zucco először habozik: megölje-e vagy életben hagyja az öreget. Az öregember azonban a legváratlanabb pillanatban szólítja meg, és lénye lényegére tapint rá: "Az lehetetlen, hogy magát is csapdába ejtették ezek a folyosók meg a bezárt rácsok: nem egy magafajta világosfejű fiatalember még a rácson is úgy keresztüljutna, mint a víz a szitán." Ő az egyetlen ember, aki tudja a "zuccóság" lényegét: a láthatatlanság és az idő megszűnésének titkát. Zucco azért nem öli meg, mert valamelyest egyformák lesznek.

A harmadik "csoportnak" egyetlen tagja van: maga Roberto Zucco. A másik két csoport képviselőivel ellentétben ő nem egy "szerep", neki van neve, tehát személyisége is, de ez az identitás nem totalitásában, hanem szétesettségében van jelen. Az előadás minden szeletkéjében megcsillan egy kicsiny "Zucco-puzzle-darabka": a szereplőkben, a gyilkosságokban, a vérben, egyetlen mozdulatban vagy elakadó szótöredékben, a versekben; utóbbiak nem a sajátjai, mégis bennük van a lénye lényege. A főhős, pontosabban a szerep felépítésének érdekessége - és ilyen szempontból az alak megformálása hasonlóságot mutat a díszlet koncepciójával -, hogy a széttöredezett színpadi alakon túl megmutatkozik magának az alakot megformáló színésznek, Trill Zsoltnak az arca is. A rendező tehát túllép a színpadi alak határain, és megmutatja a mögötte rejtőző színész arcát. Trill Zsolt és Roberto Zucco egyszerre van jelen. Irányító, szerepformáló jelenléte azért is nagyon fontos, mert csak az ő segítségével - a színész testével - mutatható meg a szerep veleje: a láthatatlanság. Hiába zuhan le az előadás végén a Zuccót ábrázoló plexi-"bábú", ő (az alak) a színház csodája, a színész teste által megszabadul, s ezáltal egy teljesen más - mondhatni, pozitív - végkifejlet alakul ki, mint a drámában.

 

Bernard-Marie Koltes: Roberto Zucco
(Új Színház)

Fordította: Bognár Róbert
Díszlet-jelmez: Alekszandr Belozub
Rendező: Vidnyánszky Attila

Szereplők: Trill Zsolt, Bánsági Ildikó, Kovalik Ági e. h., Botos Éva, Huszár Zsolt, Dengyel Iván, Nagy Mari, Nagy Zoltán, Takács Katalin, Jankovics Péter, Bubik István, Pálfi Kata, Gosztonyi János, Falvay Klári, Schramek Andrea, Mihályi Orsolya, Fülöp József, Hirtling István, Varga József


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés